Oldie but goldie – The Cure

 „Egy gót slágergép, egy nemzetközi jelenség és, ja, a legsikeresebb búsan topogó alternatív banda, amely valaha csak létezett eme földkerekségen.”  – így írt a New Musical Express kilencvenkettőben a The Cure-ról.

Szerző: Molnár Barbara

Hát, mit mondjak, kapcsolatom az együttessel nem indult felhőtlenül. Messzeringó gyerekkorom világában noha jelentős szerepet kapott a gótkodás, a Friday I’m in Love-tól a hideg is kirázott minden egyes alkalommal, mikor csak az MTV vagy a VH1 műsorára tűzte eme örökbecsűt. Robert Smith-t pedig egy nevetséges idiótának tartottam ikonikus megjelenésével. Bizony, akkoriban még nem tudtam, milyen kincseket hagyott hátra az utókornak a hetvenes-nyolcvanas évek Britanniája.

Szóval, a posztpunkot váltja a new wave, a punkokat a darkosok, akik ugyanúgy utálnak mindent és mindenkit, mint elődeik. Két dolgot kivéve: az önsajnálatot,  meg persze a művészetet. Az említett stílusok közül „mindegyikben közös, hogy a zene alapjaiul az erős lelki érzékenység, a belső félelmek, kitaszítottság, kilátástalanság, érzelmi kiszolgáltatottság és depresszió szolgálnak, amelyek sötét, komor hangulatúvá teszik a zenei hangzást. Az önpusztítás náluk testesül meg először zenében. Ez a belső életérzés megjelenik a külsőségekben is, a zenekarok általában teljesen feketében, tupírozott hajjal, erőteljes sminkben jelentek meg a színpadon, amely aztán a közönségre is átragadt.

Ezt az utat bizony a The Cure is bejárta. „Soha nem volt punk mintaképem, mivel nem a punk részei voltunk, bár abból fejlődtünk ki. Soha nem rendelkeztünk annak természetességével, de annak fesztelenségével, könnyedségével igen.” – nyilatkozta Smith. Első, 1979-es albumuk a Three imaginary boys egész jó kritikákat kapott, melyek egyben a késő punkos hangzást is kiemelik. Rob annyira mondjuk nem szerette ezt az anyagot, ha tehetné, talán le is tagadná, ennek ellenére baromi jó. Második albumuk, a Seventeen Seconds pedig fontos és meghatározó a dark wave mozgalom szempontjából. Ezt az anyagot David Bowie Low című albuma ihlette, de felfedezhetők a kafkai, camus-i hatások, hol teljesen, hol kevésbé egyértelműen. Ezzel az anyaggal kezdenek különben elborulni Cure-ék, a ’81-es Faith már full gót. „Tipikusan olyan számok, amikre az ember felköti magát.” – nyilatkozta róla Lol (lol:D) korábbi dobos, billentyűs és egyebes.

1983-ra az együttes sokak szerint a legjobbját nyújtja a Pornography című lemezével. Mély, sötét, depresszív. Robert közben teljesen alkoholistává válik, személyisége kezd szétcsúszni. A Pornography turnén induló összekülönbözések miatt a zenekar egy időre felbomlik, majd tagcserékkel ismét feláll. Itt kezdődik az elpoposodás, az albumról a The Love Cats című munka mainstream körökben is siker lesz. Két évvel későbbi anyaguk már abszolút az új stílus jegyében születik, Robert leáll a piával meg a cuccozással, számaik bájosak, játékosak, populárisak, sőt, stadionokat megtöltőek új lemezükön, a The Head on the Dooron.

’92 az az év melynek az elején említett mesterművet köszönhetjük, majd 4 évig semmi, csak tagcserék és ígérgetés egy új albumról. ’96-ban egy hipergyenge popalbum, majd megint 4 évig semmi. Így csúszunk át szépen az új évezredbe, Cure-ék meg az új időknek új dalaival fogadják 2000-et, amolyan popos-melankolikus stílusban. Legutóbbi albumuk 2008-ban jött ki.

Talán nem lep meg senkit, mikor azt mondom, a nyolcvanaspopos, színes zakós korszakuk továbbra sem a kedvencem, bár már képes vagyok megtűrni magam mellett a FIIL-t, egyéb, széles körben népszerű számaikat meg egyenesen kedvelem is. Zárásként pedig álljon itt egy abszolút szubjektív top5-ös lista az igazán legkedvencebb számaikból (nélkülözve minden elméleti és/vagy szakmai alapot, kizárólag a saját ízlésemre hagyatkozva):
1. Griding Halt
2. Primary
3. Doubt
4. A Forest
5. Just Like Heaven

Na, srácok, kivel pacsizhatok le jövő októberben a Papp László Sportarénában?

A kiemelt kép forrása