A Böhmermann-ügy margójára

A szatíra – és azon belül is a politikai szatíra – létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen egy demokratikus rendszerben, ahol a vélemény- és szólásszabadság éppúgy megillet mindenkit, mint a politikába való beavatkozás joga, hiszen pontosan erre épül maga a demokrácia. Sőt, elég csupán néhány évtizedet visszatekinteni saját múltunkba, és beláthatjuk, hogy még egy olyan elnyomó rezsim is, mint a Kádár-éra volt, belátta, hogy Hofit felelősségre vonni egy-egy politikailag inkorrekt poén miatt nagyobb károkkal járna, mint ha nem tesznek semmit.

Vicces-e vagy?

Az, hogy mi vicces, és mennyire, nehezen mérhető, lévén, hogy – a tanulással és más kognitív folyamatokkal ellentétben – ez kizárólag az emberi faj sajátossága, az emberek pedig szubjektív módon reagálnak. Előfordulhat, hogy amíg valamin egy adott személy nagyokat hahotázik, egy másik épp sértőnek tartja, vagy esetleg csak szimplán közömbösnek. Ezt igen könnyű bizonyítani, ugyanis létezik egy lista a világ ötven legjobb viccéről, bárki tesztelheti rajta a humorérzékét. A Budapesti Műszaki Egyetem honlapján található mini-kutatás szerint bár több próbálkozás is volt már rá, eddig semmilyen módszerrel nem sikerült mindenki által elfogadható módon mérni a humort, ugyanis a nevetés – bármily meglepő is – nem feltétlenül nevezhető a vicc mércéjének. Sigmund Freud és Ferenczi Sándor szerint a humor kiváló eszköze lehet az indulatok, a harag vagy akár a megvetés levezetésének is. Jelen esetben azonban úgy tűnik, pont az ellenkezője történt, és a viccelődés heves indulatokat váltott ki a török elnöknél.

Nem az erősségük

A Politico publikált egy cikket Vicces-e Jan Böhmermann? címmel, melyben a szerző – Konstantin Richter, aki maga is német, mi több, sikeres író – ad egy kis történelmi betekintést Németország és a humor kapcsolatába. Azt írja, hogy a németek sohasem számítottak igazán a szofisztikált humor jeles képviselőinek. A humorista ezt lingvisztikai okokra vezeti vissza, szerinte az ige elhelyezkedése a mondatban a felelős ezért. Egy 2011-es felmérés, ezt – az egyébként sztereotípiát – látszik erősíteni, azonban ezen a kevéssé előkelő, de még annyira sem reprezentatív listán Törökország is remekül szerepel.

A náci üldöztetés nem kímélte a komikusokat sem, „akit nem öltek meg, azt menekülésre kényszerítették” – idézi Richter két író honfitársát, akik könyvet jelentettek meg a témában. A háború után Németország kettéválásával beköszöntött a politikailag korrekt humorizálás időszaka, erre a fal mindkét oldalán egyformán kínosan ügyeltek. Aztán a nyolcvanas-kilencvenes évek meghozta a változást e téren is: a kereskedelmi televíziók kezdték átvenni az amerikai popkultúrát, és már belefért egy-két lengyel-vicc is akár. Ennek emblematikus képviselője volt Harald Schmidt, aki bár tabukat döntögetett poénjaival, mindenki tudta, hogy nem gondolja komolyan, és ezzel egész egyszerűen felszabadította a németeket, átformálta a közgondolkodást, és innentől kezdve bármivel lehetett viccelni, amíg egyértelmű volt, hogy nem gondolod komolyan.

Vicceltem, Bíró úr!

Böhmermann a mostani akciójával egy új fejezetet nyitott a német szatíra – egyúttal a török-német diplomáciai kapcsolatok – történelmében, ő lesz ugyanis az első, aki ellen ankarai kérésre alkalmazzák a felségsértési passzusként is emlegetett 103-as cikkelyt. Frau Merkel lányos zavarában először elítélte az esetet, később visszavonta előző nyilatkozatát. A kancellárasszony végül – eleget téve a török kérésnek, engedélyezte az eljárás elindítását, egyúttal jelezte, a 19. században íródott paragrafus mai modern társadalmunkban nem állja meg a helyét, ezért annak eltörlését indítványozza. Igaz, Böhmermann ezzel még nincs kint a vízből, hiszen a törvény eltörléséhez szükséges idő – elvileg – több, mint amennyi az eljárás megkezdéséhez kell.

Ez a per azért lesz különösen figyelemreméltó, mert a bíróságnak egy olyan tényt kell megállapítani, amit – az elején már felvázolt okok miatt – nem lehet: vicces volt-e Böhmermann versikéje? Képzeljük csak el ezt a jelenetet a tárgyalóteremben…

  • Megkérem a vádlottat, álljon fel! Herr Böhmermann, Ön azt állította Herr Erdoganról, hogy kecskékkel hál, valamint, hogy kicsi a pénisze, és szereti a kisfiúkat.
  • De én csak vicceltem, Herr Bíró úr!
  • Értem. És amikor arról beszélt, hogy kegyetlenül bánik a nőkkel és a kisebbségekkel?
  • Akkor is, Herr Bíró úr.
  • De hát ez egyáltalán nem vicces, Herr Böhmermann.
  • Az már igazán nem az én hibám, Herr Bíró úr…

A német ügyészek még nem tudják, mikorra várható döntés az ügyben.