Az álmoknak sosem késő

Az emberek általában hajlamosak 40-50 éves koruk után befordulni, és azt gondolni, nekik már semmi új, semmi jó nem jöhet. Engem pont ezért nagyon felspannolnak azok a sztorik, amikor valaki elégedetlen azzal, amit csinál, akár 40 fölött elkezd tanulni, és egyszercsak jönnek a lehetőségek, és új ajtók nyílnak meg előtte.

Vagy amikor valaki ragaszkodik egy rossz munkához, kirúgják, ezt először tragédiaként fogja fel, aztán kiderül, hogy a sors vagy az élet a lehető legjobbat adta neki, mivel ennek köszönhetően találja meg álmai állását vagy az élete értelmét (lásd Larry Crown cimű film.) Vagy egyszerűen csak mindig szeretett hobbiból fotózni, és amikor kirepülnek a gyerekek, előkerül a masina, bütykölgetni kezdi, majd kiderül, hogy nem is akármilyen tehetséggel áldotta meg a sors. Így volt ezzel interjúalanyunk, László is.

Hogyan kerültél kapcsolatba először a fotózással?

Hát, ez bizony elég korán kezdődött. Talán 7-8 éves lehettem, amikor első Pajtás gépemet megkaptam a szüleimtől. Nagy volt az öröm, mindenre “lőttem” amit megláttam. Ez azért a filmes korszakban nem volt egy olcsó mulatság, de drága szüleim hagyták, nem akarták letörni a lelkesedésemet.

Abból a korból érdekes sztori, hogy egyik nyaralásunk alkalmával éppen a szüleimet akartam lefotózni, ahogy a Balaton partján ülnek egy padon. Én szemben velük, háttal a nagy víznek. Komoly szakmai “tudásom” abban merült ki, hogy ha nem férnek bele a keresőbe, akkor hátrébb kell mennem. Aztán még hátrébb és még egy lépést. Utána kihúztak a vízből, és száraz ruhát adtak rám. Eddig tartott az elő gépem életciklusa.

Aztán elvitt az élet ettől a területtől, ha jól tudom, informatikai területen dolgozol most.

Igen, jól tudod. Jöttek a komolyabb tanulással járó évek, meg a kamaszkor, amikor az ember fiát legkevésbé érdekli a művészet. Inkább a buli, a zene, meg a szerelem. Már felnőtt fejjel cseppentem az informatikába, ahol folyamatosan tanulni kell, hogy szinten tudd tartani magad, és még úgy sem könnyű. Családos lettem, sajnos úgy alakult, hogy egyedül neveltem fel a fiamat. A kevéske szabadidőmet pedig elvitte a természetszeretetnek hódolás, a túrázás, vízitúrázás.

15726618_10207666946303704_8080339220614978092_n

És 40 éves korod után fellángolt a tűz, amikor újra kézbe vetted a fényképezőt.

Egy hirdetéssel kezdődött. Akciós kupont váltottam az MFMI fotós oktatására. Az első pár alkalom után kiderült számomra is, hogy ezt jobban szeretem csinálni, mint gondoltam volna. Ki tudta még akkor, hogy én is csak az egyik követője vagyok az azóta kialakult divatnak, a fotózásnak. Nagyon nagy szerencsém, hogy a munkámból meg tudok élni, így a fotózást valóban hobbiként, kedvtelésből tudom művelni. Ettől függetlenül persze igyekszem a legjobbat kihozni magamból. A fotózás területén is,  ha már úgyis belém ivódott a folyamatos tanulás, igyekszem képezni magam. Sokat olvasok, figyelem mások munkáit.

Úgy tudom, van más hobbid is, amit felnőttfejjel kezdtél el.

Ezt nem is nevezném hobbinak. Szerintem a motorozásra gondolsz. 😉 Réges-régi vágyam volt, hogy motorra ülhessek és én fogjam a “gyeplőt”. De vagy pénz nem volt a tanfolyamra, vagy idő. 44 éves koromban adódott a lehetőség, amit nem hagyhattam ki.

Valahol párhuzamot érzek a természet szeretete és a motorozás között. Amikor a gépemen ülök és szép kényelmes tempóban gyűjtöm a kilométereket, érzem a levegőt az arcomban, nem csak látom a környezetemet, de a hangokat is hallom és a szagokat/illatokat is érzem. Ez talán a legfontosabb számomra a két-kerékben. Nem vonz a sebesség, sem az, hogy csíkokat lássak magam mellett két oldalról. Éppen ezért van az, hogy nem ülök egyre nagyobb vasakra. Sőt! Legutóbb például kisebbre váltottam a kényelem érdekében.

Milyen fotókat szeretsz/szoktál készíteni?

A fotózás két teljesen eltérő ága a kedvencem. Eddigi soraimból is következtetni lehet arra, hogy az egyik nagy kedvenc a természetfotózás. Rengetegen csinálnak csodás, lélegzet elállító felvételeket a természet szépségéről. Én egyelőre ennek a közelében sem vagyok sajnos, de azért csinálom. Már azt is nagyon élvezem, ha pl. el tudok menni valahova távol minden épített és civilizált területtől. Nem keseredem el, ha éppen egy napig ücsörgök egy rét szélén én nem jönnek a vadak, egyetlen képet sem tudok készíteni. Alapvetően türelmes embernek ismernek a barátaim. Erre a képességre szükség van, ha valaki természetfotózással kíván foglalkozni.

És a türelemhez kapcsolódik a fotózás másik általam kedvelt ága, a tárgyfotózás. Legszebb emlékeim amikor egy szelet citrommal, vagy egy jó adag füstölővel és egy üveglapra ragasztott pohárral elbíbelődök egy egész napot. Sokaknak eszébe sem jut, hogy egy egyszerű üveget jó lefotózni, amin ne adj’ Isten még egy címke is van, milyen nehéz. Ezzel nem azt mondom, hogy nekem ez megy, hanem azt, hogy én már kezdem felfogni a dolog bonyolultságát. Mire az az egy kép elkészül amit a magazinokban (az igényesebb reklámokban) látunk, rengeteg aprólékos állítgatás, fények ide-oda helyezgetése, kitakarása, terelése történik meg.

Van olyan fotózandó témád, amit nagyon szeretnél megvalósítani? Mint a színészeknek, hogy pl. Rómeó szerepét formálják meg.

Konkrét “fotó-álmom” nincsen. Időről-időre megjelennek a fejemben képek, amiket ha szerencsém van, meg tudok valósítani. Egy részük azonban olyan szintű előkészületet igényelne, amire sajnos mostanság nincs időm. Modellt szervezni, helyszínt találni, kellékeket begyűjteni, stb.

Vannak helyek ahova el szeretnék jutni, hogy fotózhassak. Remélem majd ennek is eljön az ideje. Ilyenkor télvíz idején rendszerint tele-ötletelem a tavasztól-őszig tartó időszakot, hogy ide is menni kéne, meg oda is. Ja meg amoda is. Azután ezeknek a nagy része nem valósul meg a tavasszal jött frissebb ötletek miatt. 🙂

Van még olyan tevékenység, ami a fotózás és a motorozás után jön?

A zene. Nem művelni, hallgatni. Minél többet és amennyire időm engedi, élőben.

A zenében sok-sok műfajt szeretek, hangulattól függően. Ahogy mondani szoktam a zenészek ereiben ne bitek rohangáljanak, hanem vérsejtek. Vagyis a hagyományos módon, élő emberek által hangszereken elkövetett dallamformálás az alap. És ha ezt számomra megfelelő színvonalon művelik, akkor jöhet.

Ahogy a fotózás és a természetjárás is összefüggenek az életedben, úgy van kapcsolat a zene szeretete és a fotózás között is?

Természetesen. Mivel sokat járok koncertekre és a felszerelésem is megvan hozzá, sok alkalommal fotóztam már koncerten. Szeretem a kihívást, amit a kevés fény és esetenként széles mozdulatok egysége állít elém. Valójában a fotózással való komolyabb foglalkozást is egy koncert megörökítésére kapott reakciók indították be. Szeretek mindenre odafigyelni, nem csak a frontemberre és elkapni a jellegzetes mozdulatokat, pillanatokat. Ezáltal sok zenésszel ismerkedtem meg. Nagyon jó tapasztalataim vannak. A megközelíthetetlennek gondolt, mondhatni felkapott zenészek is mind nagyon szívesen fogadtak, mindig el tudtunk beszélgetni pár szóban, kedves emberek.
Volt már néhány kellemes élményem is a zenészekkel való ismeretség kapcsán. (A következő cikkemben László munkái és interjúalanyaim között némi kapcsolat lesz felfedezhető.)

Mit üzennél azoknak, akik szerint 40, 50 netán 60 éves kor után már semmi jó nem várhat az emberre?

Azt üzenem, hogy ez hülyeség. Olyan nincs, hogy “lemaradtam az álmaimról.”. Tenni kell és meglesz az.