Budapest mű emlékei
A XXI. századi „modern” ember gyakran gondolja azt, hogy elértünk egy olyan, visszafordíthatatlan civilizációs szintre, ahonnan már nincsen visszaút. Eszerint a hiedelem szerint az információ, a tudás és az emlékezet immáron örökké fennmarad, hiszen számtalan technikai eszközünk van ezek megőrzésére, de elsősorban mégis azért, mert maga az emberiség érettebb lett. Mert számtalan, magunk alkotta nemzetközi szervezet, szabályozás biztosítja ezek fennmaradását. Óriási tévedés!
Erre a hatalmas tévedésünkre pedig időről időre rádöbbenünk. Legutóbb akkor, amikor (szerencsére mi csak a tévén/interneten keresztül) láttuk az ISIS értelmetlen műemlékpusztítását Palymrában. Az elpusztított romok, műkincsek a múlt szándékos eltörlését szolgálták. A világ pedig újra rádöbbent, hogy a dolgok nem is annyira maradandóak, mint ahogyan hitték.
Most pedig elég nagyot fogok ugrani.
Budapest, 2016 tavasza. A ferencvárosi Erkel utcában elkezdtek bontani egy 1860 körül épült jó állapotú, gyönyörű épületet. A helyére idővel valami modern alkotás kerül, ami a maga stílusában akár még szép is lehet. A baj csak az, hogy emiatt egy másik kor hibátlan alkotását pusztították el. A világ egy egészen apró része, Budapest lakosságának jelentős része pedig újra megdöbbent.
Hogy mi a közös a két esetben? Semmi esetre sem szeretnék teljeskörű párhuzamot vonni a két eset között, mert az nyilván nevetséges lenne. A pesti ingatlanmaff… fejlesztők nem véres terroristák, Ferencváros pedig nem Salamon király városa. Mégis, van valami közös a két esetben: bár különböző szinteken, különböző korokból, de mindkét esetben az emberiség épített emlékeiről beszélünk. Oké, az egyik párezer évvel idősebb, mint a másik, de hát valahol el kell kezdeni, nemigaz?
Ezt meg is magyarázom: Magyarországon azokban az évtizedekben, amikor az Erkel utca épületet is emelték, alakult meg a Műemlékek Ideiglenes Bizottsága elnevezésű szervezet, amely a mai napig (egyelőre még) működő örökségvédelmi szervezet elődje volt. Akkoriban a magyar középkor épített alkotásai voltak az emlékezet középpontjában. Ma pedig már azok, amik éppen akkor, a XIX. század végén épültek. Ötven év múlva talán a jelenkor színvonalasabb alkotásai lesznek az örökségvédelem fókuszában. Ha még lesz egyáltalán örökségvédelem. Jelenleg ugyanis úgy tűnik, hogy magunk alatt vágjuk a fát, sajnos túl gyakoriak az Erkel utcaihoz hasonló esetek. Emlékeztek a Hercegprímás utcai bontásra? Vagy a Király utcaira? Pedig olykor láthatunk követendő példákat is, mint a Nyugati-felüljáró mellett szépen felújított Eiffel Palace épülete. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy mi ahelyett, hogy megbecsülnénk a saját kis értékeinket, sorban elherdáljuk azokat pillanatnyi előnyökért, olcsó haszonért. Az pedig egy másik kérdés, hogy közben mit és hogyan építenek vissza, lesz-e például lépcső a Várba, vagy új erkély a Táncszínház épületének dunai homlokzatán, vagy sem.
Budapest nagyon sok mindenen keresztülment, számos háború rombolta az épületeit, hídjait, tereit. Sok minden elveszett, és valahol még meg is értem, hogy bizonyos döntéshozók szeretnének ezt-azt visszahozni a múltból, mert mi, magyarok nosztalgiázó fajta vagyunk. De tegyük fel a kérdést: melyik fontosabb, megőrizni a még meglévő, eredeti kincseinket, vagy álmokat űzve drága másolatokat építeni? Melyik a haszosabb, felújítani a belváros gyönyörű, de roskadozó bérpalotáit, vagy új kupolákat építeni a Palotára?
Ezek a roskadozó épületek ugyanis – amelyek összeomlását mohó ingatlanspekulánsok tömegei várják remegve – a mi értékeink, a mi múltunk, a mi emlézetetük tartófalai. Csakis a mi felelősségünk, hogy pár száz év múlva mi lesz még meg belőlük, nekünk kell megvédenünk ezeket. Mert a tévében/interneten látottak mindenképp meg kell, hogy erősítsenek bennünket abban, hogy semmi sem örök. Nem létezik a bevezetőben említett civilizációs szint, minden múlandó. Az Erkel utcai épületről nekünk már csak fotóink vannak, csakúgy, mint a világnak Palmyráról…
De ugye nem gondoljátok, hogy a fotók örökéletűek?
