Én és a Mikulás – Variációk egy témára

Csizmapucolás, Télapó énekek, kívánságlista, leskelődés. Talán ezek a leggyakoribb gyermeki előkészületek december hatodika körül. Felnőtt fejjel pedig mindannyian elő tudunk húzni egy-egy kedves, megmosolyogtató, vagy éppen furcsa emléket, ezért idén elhatároztuk, hogy belenyúlunk a puttonyba, és elhozzuk Nektek a mi kedvenc Mikulás sztorinkat.

Dani meséje

A kisfiú nagyon szerette a mikulásünnepet. Minden évben alaposan lesuvickolta a susogós hótaposóját, kitette a párkányra és várt. Vacsora után reménnyel telve futott be a nappaliba, meg sem állt az ablakig. Csodálkozva felnézett, és nem értette, hogy került bele a lábbelibe a zörgős csomagolású télapó, köré a zacskó mogyoró, a tábla csoki és minden, mi szem-szájnak ingere. Hiszen mindenki a konyhában volt – töprengett, majd megbékélve a csodával nekiesett az édességnek. Nem számított, hogy mi vagy ki az a Mikulás. Olyan, mint a Jézuska – gondolta a kisfiú –, az egyik játékot hoz, a másik meg csokit. Nem is hitt egyikben sem igazán, mivel nem is értette őket. A csodában hitt: ahol egyik pillanatban még semmi sem volt, a másikban már édesség sorjázott. Ám ahogy a kisfiú egyre csak nőtt, úgy lett egyre kisebb az ablakpárkány a hótaposónak, később pedig a bakancsnak. A nasihalom sem volt akkora, mint régen. Évekkel később már az iskolamikulás sem járt körbe az osztályban mindenki elé lerakva egy szaloncukrot, és a nappali ablaka is megszűnt egy téren és időn átívelő, csokoládét árasztó varázskapunak lenni. December hatodikán a srácot már csak egy tábla Milka várta az asztal szélén, amit – jól tudta – édesanyja tett oda. Jól esett neki a figyelmesség, de a csoda ekkorra már nyomtalanul eltűnt. Azóta a mikulásozás is oda került, ahova a gyereknap: méltatlanul elfelejtve pihennek a kiselejtezett ünnepek szemétdombján. A férfi azért időnként meglepi magát egy szelet Snickersszel, ha beköszönt december hatodika.

Dani mikulás

Lilla kalandjai

Azon szerencsések közé tartozom, akik találkoztak sötétkék ruhás Mikulással, pontosabban Szent Miklóssal is: a Waldorf oviban ugyanis ő látogatta meg a gyerekeket. Később megismerkedtem utcai Télapókkal, akiknek lelkesen énekeltem, cserébe pedig húzhattam valamit a feneketlen zsákjukból. (Nem tűnt fel a pluralitásban rejlő ellentmondás.) Legmeghatározóbb élményem viszont egy harmadik mikulásfajtához kötődik: a céges Mikuláshoz. Apukám munkahelyén Mikulás-napi ünnepséget tartottak, a bohócok attrakciói után megjelent maga a nagyszakállú. Egyesével kiszólított minket, jaj, de kínos. Az ölébe ültünk. Pironkodva hallgattam tőle, hogy szépen fuvolázom, de matekból még lenne mit fejlődnöm – miközben azon morfondíroztam, honnan tudhatja mindezt? És miért kell a nagy nyilvánosság előtt, nagy derültség közepette elárulnia rólam ilyen titkokat? Úgy emlékszem, ez már az az időszak volt, amikor hittem is, meg nem is a Mikulásban; mindenesetre megkönnyebbült sóhajjal vettem át a jól megérdemelt piros csomagot és megpróbálván láthatatlanná válni, szaladtam is a helyemre.

Lilla mikulás

Zoli története

Azt olvastam valahol, hogy a gyerekek átlagosan 7 éves korukig hisznek a Mikulásban. Ennek alapján eléggé átlagosnak tekinthetem magam, mert én is pont ennyi idősen világosodtam meg.
Akkoriban még esett a hó. Mikulás napján is, általában. A szemközti közért-virágos-lottózó-kocsma épületegyüttes lapos teteje is fehér volt. Sötétben, egy koszos üvegen át furcsa dolgokat képes látni egy másodikos emberfia. Egész este azt a hóval takart, szán alakú valamit szuggeráltam ott a tetőn, és vártam, hogy mikor jelenik meg a Miki meg a rénszarvasok, és indulnak vissza a hidegebb éghajlatra a csodajárművel. De hiába vártam, még másnap is ott volt. Aztán kezdett gyanús lenni a mozgolódás az egyik szekrény körül a lakásban. Inkább ösztönös felismerés volt, hogy ott valami titok lehet. Amikor senki sem figyelt, odalopóztam, és kinyitottam. Szerencsére nem egy szörny ugrott ki belőle, aki kisgyerekek ijesztgetésére szakosodott, viszont ott voltak az ajándékok szép sorban a felső polcon. Azóta a fejét harapom le elsőként a csokimikinek.

Zoli mikulás

Hajni emlékei

Életem első néhány évét egy nagy, közös udvaros társasházban töltöttem. A zárt lakóközösségnek hála, mindig akadt egy nyugdíjas szomszéd néni, aki szemmel tartott, amíg a homokozóban építettem a várat, vagy a porolón csüngtem – fejjel lefelé. Az egyik ilyen néninek köszönhetem gyermekkorom egyik legfurcsább és legintenzívebb fóbiáját, a Mikulástól való félelmet.
Történt ugyanis egy nyári estén, amikor tovább maradtam lent az udvaron, mint a néni türelme, hogy a következő mondattal küldött haza: „Hajnika, most már menj fel, mert jön az öreg, szakállas bácsi, berak a zsákjába, és elvisz magával!” Nem nagyon értettem, milyen öreg bácsi tehetné ezt meg, idegenek nem léptek az udvarba, ha mégis, a nyugdíjas rohamosztag azonnal körbefogta és kérdőre vonta. Ám legyen, felmentem, és megpróbáltam elfelejteni az ijesztő fenyegetést. Egész jól is ment, egészen december hatodikáig.Kedves szomszédunk gondolta, hogy meglep, és beöltözik a Nagyszakállasnak, és így adja át a csokit, meg az üzenetet, hogy megéri jónak lenni, mert mindent tud. Felejthetetlen estét okoztunk egymásnak, én ugyanis amikor megláttam betoppanni, őrült, magamon kívüli hisztibe kezdtem, és sírva könyörögtem a döbbenettől lemerevedett anyámnak, hogy ne hagyja, hogy elvigyen, jó leszek! Persze próbálkoztak megnyugtatni, hogy nincs baj, ő a Mikulás, és semmit nem visz, ellenben hozott, de akkor már repültek a szaloncukrok, és minden, kezem ügyébe került tárgy a piros ruhás felé, én pedig bebújtam a fotel mögé, gondolván, ha én nem látom őt, talán ő sem engem.
Csodálatos dolog a gyermeki fantázia, azt hiszem ennek, ott, aznap este, mindannyian tanúi lehettünk.

Hajni mikulás

 

A Posztit többi tagjának Mikulás sztoriját folytatásunkban olvashatjátok, addig készítsetek hasonló, Télapós képeket itt, és osszátok meg velünk a Ti kedvenc történeteteket! 🙂