Kinek a bőrébe bújtassalak?

Január 6-a után sok kisgyerekes szülő tűnődik el a fentebbi kérdésen, merthogy vízkereszt ünnepét követően a karácsonyi habzsidőzsit felváltja a farsangi mulatozás.

Bár a farsang jellemzően a gyerekek körében örvend nagy népszerűségnek, apró szerkesztőségünk némely tagja is szívesen ölt magára jelmezt ebben az időszakban még így, huszon-harmincéves fejjel is. Láthatjátok, minket sem hagy hidegen a farsang témaköre, ugyanakkor nem szeretnénk abba a hibába esni, hogy megírjuk a harmincadik ugyanolyan, hagyományokat célkeresztbe helyező wikipédia-koppintást. Viszont lévén, hogy kicsit különböző korosztályok képviselői vagyunk, úgy gondoltuk, megosztjuk veletek, hogy anno, huszonegynéhány évvel ezelőtt milyen jelmez számított menőnek a mi szemünkben.

Ehhez kapcsolódóan végeztünk egy hevenyészett kutatást ismerőseink körében, hogy kiderítsük, mi a mai módi. Mondanunk sem kell, beigazolódott a szerkesztőségi tipp, miszerint a fiatal hölgyek szívesen választják múzsának a Jégvarázs fonott-szőke hősnőjét, Elsát, de népszerű a Disney spanyol Hannah Montanája, Violetta, és a Monster High című animációs filmsorozat is sok kicsit megihlet. De a válaszok alapján jól látszik, hogy a hagyományos jelmezeknek – királylány, tündér, pillangó – is van keletje; mondhatni mindegy, csak legyen egy földig érő szoknya és némi giccsparádé. A fiúknál a blockbusterek pörögnek, nagy kedvenc a Pókember-Batman-Superman triumvirátus valamely tagja, de állítólag tendencia az „ijesztő” jelmezek terjedése: sok kissrác öltözik csontváznak, kaszásnak vagy nindzsának. Egyik válaszolónk unokaöccse viszont – szembemenve a mainstreammel – hupikék törpike és punk volt, szigorúan nem egyszerre. De nézzük, minek öltözött a Posztit hajdanán!

Hajni, a tavasztündér

A mai napig sikerült annyira megőriznem a gyermeki lelkemet, hogy harmincéves fejjel is rajongjak a beöltözéses mókákért. Az óvodában visszatérő motívum volt a tavasztündér, rendszerint annak öltöztem be, talán csak a jelmezeken volt némi módosítás. A zöld ruhás, fehér kalapos jelmez valahogy nagyon beleégett az emlékeimbe; ez az első kép, ami eszembe jut a farsangról. A jelmezeimet mindig anya varrta, vagy készítette, tulajdonképpen kikreatívkodtuk az otthoni hozzávalókból. A legötletesebb jelmezem mégis az általános iskolában volt, talán harmadikos-negyedikes lehettem, amikor a tündér vonalnak vége szakadt, és egy fürt szőlőnek öltöztem. Lila lufikat fújtunk fel, és kötöztünk rám, úgy rémlik egy zöld cicanaciban és hosszú ujjú pólóban voltam, ez volt a szőlőfürt gerince. A fejemre pedig zöld krepp papírból összegöngyölt kis csákószerű izé került, mint a szőlő szára; ezzel a jelmezzel magasan vertem a többieket! Nyilván én lettem az első a beöltözős versenyen, magam mögé utasítva hercegnők, tündérkék, balerinák és menyasszonyok tucatjait. 🙂

Az persze műhelytitok, hogy otthonról elindulni szőlőként és bejutni az iskolába mennyire volt feltűnő, és hány szőlőszem eresztett le az este alatt, de a kistáskámban volt egy zacsi pótlufi, meg egy guriga spárga, így egy darabig könnyen orvosoltuk a peronoszpórák kártékony hatásait. Amikor meg nem, nos, így lesz a mazsola, nemde? 😉

Hajni, a tavasztündér középen, egy csálé Batman és egy sírós királylány által szegélyezve

Lilla, szintén tavasztündér (sok más mellett)

Grafomán és precíz kislány voltam, így most elég volt fellapoznom egy rózsaszín micimackós füzetet ahhoz, hogy pontosan kiderüljön, melyik évben minek öltöztem farsangkor. (Ki gondolta volna, hogy van értelme a kiskori feljegyzéseimnek?) Eszerint oviban pillangó, cica és tavasztündér voltam – előbbiről tudósít a fotó, kereken húsz évvel ezelőttről!

Az iskolámban évről évre meghatározták, milyen témából kell válogatnunk farsangkor – nem voltak túl szigorúak a kategóriák, de jelmezünknek lazán kapcsolódnia kellett a tananyaghoz. Rémlik, hogy rögtönöztek nekünk egy meseszerű színdarabot, amelyben mindenki szerepet kapott a karaktere szerint. Természetesen nálam is játszott a királylány, aztán lettem egér (állatok), majd orvos (mesterségek) – volt drótból hajlított szemüvegem és barna gyógyszeres üvegem, tele franciadrazséval! Ezt követte egy regényhős (erre egyáltalán nem emlékszem).

Ötödikben nagyon komoly vállalást tettem: Nofretiti voltam, földig érő lepelben, szép zöld fejdísszel, kis papírmozaikokból kirakott nyakékkel és anyukám szkarabeuszos karkötőjével. Hatodikban ismét egy olvasmányélmény ihletett meg: Náncsi nénit választottam a Tüskevárból, fakanállal és fejkendővel. A micimackós füzetemben ez olvasható (sic!): „minden évbe oda kell írni hogy mi voltam farsangon”, és ki is van hagyva a hely az eljövendő éveknek – de sajnos megszakadt a sor.

Lilla pillangóként, húsz évvel ezelőttről

Zoli és a csipa esete

A farsanggal csak egy bajom volt mindig is: hogy be kellett öltözni. Ja, nem, kettő… mivel körbe is kellett vonulni a béna jelmezben, hogy meggyőzzem az igen tisztelt nagyérdeműt és a zsűrit, hogy idén én érdemlem meg leginkább a fődíjul kitűzött… mit is? Na, ennyire motivált. Általában a rendelkezésre álló kellékek határozták meg, hogy abban az évben mi leszek, ezért amikor a patronos pisztoly volt a sláger (és nekem aztán egy igazán élethű Magnumom volt!), akkor adta magát a western hős, máskor a műanyag kard köré épült a kalóz imidzs. Ugyanazzal a szemkötővel, mert „sustainability” az is megmaradt előző évről.

Az utolsó pillanatig való halogatás esete szintén előfordult, és mire nagy nehezen kitaláltam, hogy Pókember leszek, és elszaladtunk a jelmezkölcsönzőbe az utolsó előtti napon, már csak bagolyjelmez volt. Az is vagy két számmal nagyobb. A farsang tehát sohasem volt az én bulim.

Viszont a valaha volt legötletesebb jelmez, amit hallottam, az a csipának öltözés. Ebben az esetben te magad vagy a csipa a szem sarkában, tehát a jelmez egy vállra erősített, oldalra kilógó, papírmaséból készült szem. Lehet überelni? (Köszi Dávid, utólag is!)

Hát, egy ilyen Csipa-jelmezt sem lenne túl bonyolult megcsinálni (forrás: Youtube)

Timi, a gyurmaállas boszorkány

Nos, történetesen én olyan ember vagyok, aki imád beöltözni. Minden alkalmat megragadok, hogy álruhát öltsek! Nem nagyon értem, hogy a lányok például halloweenkor miért ribinyuszinak vagy hercegnőnek öltöznek, mikor lehetnének halott kislányok, vámpírok és zombik is.

A farsang tehát a kedvenc ünnepeim közé tartozott és tartozik ma is, de nem csak nekem, hanem anyukámnak is. Ő ugyanis a legmenőbb jelmezkészítő! A farsang mindig óriási kihívás volt számára, és elég garantált volt, hogyha a Murzsa-gyerekek – szám szerint három, ráadásul mind egy általános iskolába jártunk – megjelennek a színen, akkor tuti ők fogják a sulibuli után a nyereménycsokikat majszolni valamelyik sarokban (egyedül persze, hogy ne kelljen adni másnak).

Az egyik kedvenc jelmezem a nárcisz volt, amit anya úgy csinált meg, hogy sárga ruhák voltak rajtam, a szirmaim óriási kartonlapok voltak, hullámos széllel, sárga krepp papírral bevonva, mint egy igazi színes virág. Az arcomra csillámport tett, az volt a bibe.

De van egy ennél emlékezetesebb eset is. Felső tagozatban boszorkánynak öltöztem, ja, tudom, mainstream, de várjátok ki a végét! A nagymamám fekete ruháiban voltam, amik ki voltak tömve, a hajam, ami egyébként is elég kócos volt, össze-vissza állt és be volt hintőporozva. Anya óriási gyurmaállat és kampós orrot varázsolt az arcomra. Persze, megnyertem a versenyt. Míg vártunk az eredményhirdetésre, hátra fordultam, hogy körbenézzek. A mögöttem ülő kisfiú, kis tökmag, maximum elsős lehetett, éktelenül elkezdett sírni. Ilyen csúnya vagyok? – kérdeztem anyut. Hát, igen, ilyen csúnya voltam.

Nos, egy ilyesmi boszorkányjelmezt kell elképzelni. Nem csoda, hogy a kisfiú nem bírta a látványát (forrás: alphacoders.com)

Kriszti és a tányérmaszk

Két nagyobb korszakra emlékszem. Eleinte nagyon szerettem a farsangot, amúgy is rá voltam kattanva a beöltözésre, Popeye-től Mary Poppinson át McGalagonyig mindent zúztam, éppen melyik mesére voltam rákattanva. Nem is kellett beöltözős buli, felvettem a jelmezem amíg a húgom aludt és hülyeségeket játszottam. Anya és a nagyi hősiesen kézműveskedtek nekem jelmezeket, méretre készült griffendéles talárom is volt, meg laserpointer varázspálcám. Aztán valamikor felső tagozat környékén elszállt a varázs és elkezdtem nem élvezni a sulibulikat, kényelmetlen jelmezben már nem volt móka székfoglalót játszani, úgyhogy elkezdtem low maintenance szereplőknek beöltözni, szellemnek lepedőben meg hasonlók.

Az osztályban nagyon ment egyébként a fiúknál a jedi, aztán a műanyagfénykard-balesetek miatt kitiltották a suliból az ilyeneket, a lányoknál már nem emlékszem, mi volt a sláger. A jeditilalomnak eléggé örültem, mert elsős koromban annyira megijedtem egy Darth Maultól, akire az anyukája műszempilla-ragasztóval rögzített szarvakat, hogy végigbőgtem az egész délutánt.

Nagy szívfájdalma volt a kis beöltözős ovis Krisztinek, hogy nálunk óvodában az volt a szokás, hogy a csoport együtt csinál valamit, és akkor annak kellett beöltözni. Nagyon utáltam a papírtányérból készült, temperával kifestett álarcot, ami egyik évben az egyenjelmez volt.

A kevesebb néha több? (forrás: simplybriannajoy.com)

Dani, a Zorro

A legemlékezetesebb farsangi élményem az óvodához kötődik. Történt ugyanis, hogy a 90-es évek közepén itthon is műsorra tűzték a Zorro című sorozatot, és mi lehet vonzóbb egy 5-6 éves gyereknek, mint egy fekete köpenyes-álarcos jótevő, aki kardjával itt-ott egy Z betűt hagy maga után. Nagy volt a készülődés az óvodai farsangra, édesanyámat hadrendbe állítva gőzerővel varródott a sötét ruhás igazságosztó jelmeze, természetesen sub rosa, mert annál lelombozóbbat elképzelni sem lehet, mint ha valakiből kettő van. Elérkezett a nagy nap, hősiesen masíroztam be az óvodába, ahogy az egy igazi Zorróhoz illik, aztán megpillantottam a többieket. Természetesen mindenki más is Zorro volt. Végül nem sült el rosszul a dolog, mert a „fújlányok-fújfiúk” jegyében a tizenvalahány köpenyes kiskrapek jól megkergette a nagyjából azonos számú egyenkirálylányt, amitől mindenki felvidult.

De anyám kézügyességének köszönhetően sok mindennek be lettem öltöztetve az évek során. Voltam Tigris a Micimackóból – az a jelmez hatalmas királyság volt, simán lepipálta a legtöbb kölcsönzős csodát –, voltam hupikék törpe – nem tudom, hogy a színekkel vagy a többes szám jelével álltam hadilábon, de sikerült nagyközönség előtt hupike törpikeként felkonferálnom magam, valószínűleg azóta rühellem a kis kék szemétládákat –, és ahogy alant látható, a fogyatkozó kreativitás hatására egyszer még idős kertész bácsinak is beöltöztem – vagyis sokkal inkább beöltöztettek.

Dani, a fonalbajuszos, koravén kiskertész