Glutén nélkül – két keréken

Vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy régen minden szebb és jobb volt. Én ezt tisztelettel cáfolnám. Tizenöt éve például kifejezetten szívás volt lisztérzékenynek lenni, míg manapság már-már trendi. A kínálat végtelen, a minőség jó, az árak khm… no, igen, azért itt még lenne tennivaló. A hétköznapok ma már nem jelentenek megoldhatatlan gondot, de mi a helyzet egy olyan spéci élethelyzettel, mint pl. egy több hetes „csigaházas” bringatúra? Érdemes egyáltalán nekivágni?

A válasz: naná! Az első és legfontosabb dolog, ha gluténérzékeny vagy, hogy egy percig se hezitálj! A lisztérzékenység – és bármiféle ételallergia – olykor sok lemondással jár, és nem csak az étkezésben. De csak azért, mert van valami, amit nem ehetsz meg, kár lenne kizárnod magadat az élet jó dolgaiból. Egy biciklitúra erre remek (és jó értelemben véve szélsőséges) példa, hiszen ha tíz napig elvagy egy biciklivel és egy táskával a „vadonban”, akkor már tényleg semmi nincs az életben, ami gondot okozhatna. Minden csak előrelátás és szervezés kérdése, emiatt véletlenül sem szabad otthon maradni! Egyébként is, egy hosszú biciklitúra élelmezése alapból összetett feladat, rajtad már nem múlik semmi. Ha tudod, mik a „játékszabályok” és felkészülsz (egy kevés lemondásra is, ha kell), még jobban is jársz, mint a többiek. Manapság pedig aztán már tényleg mindent meg lehet oldani, mindent be lehet szerezni akár útközben is – és ez igaz bármilyen túrára: biciklizhetsz, evezhetsz, futhatsz, elgyalogolhatsz Mordorig, vagy amit csak szeretnél.

Az én első, gimnáziumi bringatúrám például 2000-ben volt, az Őrségben. Akkoriban még alapból jóval nehezebb volt lisztérzékenynek lenni, már csak az emberek bosszantó tudatlansága miatt is („Mi? Szóval egyáltalán nem ehetsz lisztet? A krumpliban van liszt?” stb.). Hogy mást ne mondjak, akkoriban Budapesten még csak egy olyan „malomipari” bolt volt, ahol helyben sütött kenyeret lehetett venni, de az is inkább csak arra volt jó, hogy beverd vele a szöget a falba. Elég rémisztő kis izé volt. Ezen felül ott volt még a méregdrága, vákuumcsomagolt Schar kenyér, ami viszont legalább tartós volt. Puha, mint a hungarocell, finom, mint a hungarocell, és fehér, mint a… az. Hát ezt ettem én az első túrámon, kilenc napon keresztül. Olykor kicsit bezöldült a nagy melegben, akkor persze ki kellett dobni. Nem egy dél-francia gasztrokirándulás, de meg lehetett oldani, és meg is oldottuk. De azután ahogy rohamosan fejlődött a világ, úgy lettek a későbbi tekerések (és persze a hétköznapok) is egyre élvezetesebbek.

Ebédidő Horvátországban (kísérőbusz = luxus!)

Ebédidő Horvátországban (kísérőbusz = luxus!)

A második bringás utam már Rómába vezetett, és itt muszáj ismét egy pillanatra „leszállnom a bicikliről.” Én szeretem az EU-t. Amikor Olaszországban tekertünk, egészen konkrétan olyan dolgokhoz jutottam hirtelen, amik itthon akkor még nem léteztek. Furcsának tűnhet, de például Velencében (ahol két tömött szatyornyi csodát vásároltunk be) jutottam életemben először gluténmentes csokis kekszhez. Biztosan van, akinek ez apróságnak tűnik, de nekem komoly lelki sokk volt, jó értelemben. De hogy jön ide az EU? Úgy, hogy a csatlakozás után kezdett el a hazai kínálat is rohamosan növekedni. Az eltelt tizenöt év alatt pedig rengeteget fejlődtünk. Amíg tizenöt éve csak egyetlen gyenge kínálatú bolt volt a városban, ma már rengeteg élelmiszerboltban, kávézóban, fagyizóban, pizzériában van a polcon valami finomság. De akkor, 2002-ben, hogy csokis kekszhez jussak, először még el kellett bicikliznem a jövőbe, ami akkor éppen Olaszország volt. Már ezért is megérte elindulni, nem beszélve a gyönyörű tájakról, a kedves olasz emberekről („Forza! Forza!”), és az útszélen lopott barackokról. Rómába egyébként amúgy is megéri eltekerni legalább egyszer, hogy elmajszolj egy jó (papírvékony!) gluténmentes olasz pizzát a belvárosban. Persze mehetsz repülővel is, de hidd el, így sokkal-sokkal jobban esik! Róma belvárosában biciklizni pedig amúgy is egy külön életre szóló kaland – ha túléled az első napot, persze.

A „lisztérzékeny ország-világ” jelentős részét tehát én biciklivel fedeztem fel. A kétezres évek végén például, a valahányadik túra egyik kora estéjén, Fertőrákoson egy útszéli poros kis étkezdében vacsoráztunk. Ilyen alkalmakkor (akár túra, akár nem) az ember külön tárgyal az Illetékessel, aki általában egy Kövér Néni, hogy miben mi van. Jeleztük, hogy az egyik húst ne panírozzák be, mert félig alien vagyok. Ezután, amikor kihozták a tálakat, látjuk, hogy bizony bundás lett a jószág. Amikor pedig ezt szóvá tettük, az Illetékes Kövér Néni kikerekedett szemmel közölte, hogy mindenkinek gluténmentes liszttel panírozott! Senkinek fel nem tűnt, én pedig csak pislogtam. És fene jól esett utána visszaülni a nyeregbe, tudva, hogy már csak a szállásig kell visszagurítani a teli hasunkat. Egy újabb apró élmény, ami bicikli nélkül nem ért volna utol.

Assisi, Szent Ferenc városa

Céloztam az elején arra is, hogy bringatúrán lisztérzékenyként akár még a többieknél jobban is járhatsz. A helyzet az, hogy tekerés közben mindenki cipel némi ennivalót: a közkaja egy részét. De bele nem ehet, mert az hova vezetne! Ha Kolumbusz hajóján dézsmáltak volna a matrózok, egy hét után fordulhattak volna vissza. A közös étkezések ideje egy túrán mindig bizonytalan, te viszont bármikor ehetsz, hiszen a saját elemózsiádat cipeled! Bárhol vagy, csak hátranyúlsz, és lakoma! Éppen ezért persze mindent fegyelmezetten be kell osztani, és vigyázni kell a motyóra. Hogy mást ne mondjak, engem egyszer kiraboltak. Nem a pénzemet vagy a bringámat vitték el, hanem éppenséggel a pékárumat! Bosszantó nap volt, nem megyek bele a részletekbe (eltévedések, vaksötét, gigapocsolyák, esés, telefon elvesztése stb.). Éjjel kettő után érkeztünk meg a Hargita-megyei Székelyderzsre. Rövid ideig az utcán hagytuk a bicikliket, és mire kiértünk, eltűnt az ennivalóm. A tolvaj semmi máshoz nem nyúlt. Éhes volt… Tanulság: egyik szemed a bringán, másik a kaján!

Persze, elismerem, ez eléggé szélsőséges eset volt, és szerencsére egy ilyenre nagyon sok szép emlék jut. Mert a biciklitúra elsősorban erről szól: a tekerésről, közösségről, csodaszép tájakról, közös emlékekről – az élményekről. Amikből nem szabad kimaradni, csak mert. Az ilyesminek egyáltalán nem szabad szempontnak lennie. Ne azért menj, mert liszt-, laktóz-, vagy akármiérzékeny vagy, de ne is annak ellenére. Azért menj, mert jó! Szóval nincs kifogás, akár még egy biciklitúrán is meg lehet mindent oldani. Ha pedig csak a kilométerektől félsz… azt mondom, féljenek csak ők tőled! *

 

*Ha végül mégis Mordorba gyalogolsz, az természetesen más kérdés.