Kalandozó magyarok 2.3 – Jyväskylä

Timi Csodaországban – III. rész

Állsz Skandinávia egyik legnagyobb üzletláncában. Tömött sorok nincsenek, de te annyira el vagy veszve, mint legalábbis a Minótaurusz a knosszoszi labirintusban. Tömlős sajtot keresel, tudjátok, olyan Mackó-sajtot! A feliratok finnül, svédül, esetleg dánul vannak – neked pillanatnyilag egyik sem segít, a telefonod lemerült, nincs online szótár. Másfél óra keresés után eljön az a pont, mikor sírásra görbül a szád: hát, milyen nemzet az, aminek nincs tömlős sajtja? Ontológiai kérdésekhez érkeztünk, és nem kellett más ehhez, mint egy tubus folyékony sajt, illetve, annak a hiánya!

Na, nálam így néz ki a kultúrsokk. Várható volt mondjuk, hogy egy haspóknak a kajához fog kapcsolódni az első igazi ilyen élménye. Főzni akartam ugyanis, én, aki köztudottan azon a projekten dolgozik, hogy olyan férjet találjon magának, aki elsőrangú a konyhában. A terv hagymás-szalonnás törtkrumpli volt, és sonkával, kolbival töltött batyuk. Hát, mit mondjak, megszenvedtem.

De beszéljünk picit a kultúrsokkról! Nem nagyon hittem, hogy el fog érkezni számomra is ez a jelenség, pedig elvileg többé-kevésbé mindenki átesik rajta, aki hosszabb vagy rövidebb ideig külföldre megy. Tulajdonképpen arról a tünetegyüttesről van szó, ami összefogja a különböző aggodalmakat, félelmeket, honvágyat, és gyakorlatilag az összes reakciót, amit egy kultúra megközelítése, a beilleszkedés – vagy éppen be nem illeszkedés kiválthat az emberben. A folyamatot az úgynevezett U-modellel rekonstruálják: az első periódus a nászút, a második az alkudozási fázis, a harmadik a hozzászokási/beilleszkedési fázis. A negyedik szakasz a mesterszakasz, amely talán a legnehezebben elérhető, és nem is feltétlenül biztos, hogy el kell érni: a teljes asszimilálódás. Egyébként nem „kötelező” minden szakaszt átélni, mindenki különböző, és a saját ritmusa/attitűdje/habitusa is befolyásolja – hogy Oravecz Nóra-i magasságokat pendítsek meg,

Két hónapja vagyok itt, Finnországban, mondhatjuk, hogy eddig – egy-két nap kivételétől eltekintve – a nászút periódusát éltem. Tetszett, és tetszik a táj, az, hogy a fák mintha csak horizontálisan nőnének, széltében nem, és úgy állnak az erdőben, mint a jólnevelt finnek a megállóban. Magukkal a helyiekkel különösebb interakcióba nem kerültem, de nem hiszem, hogy ez probléma lenne – se nekik, se nekem. Tetszik ugyanis, hogy el lehet veszni, és tetszik, hogy az ember maga lehet, zenét hallgathat, nézelődhet, miközben baktat haza az erdőben. Itt kell elképzelni a következő jelenetet:

finnmetal

De közben azt hiszem, hogy a mélypontot is elértem. Sok minden hiányzik: hiányzik a Duna, ahogy nyaldossa a hidak lábát. Hiányzik a Múzeum körút, hiányzik – jól figyelj – az anyukám köhögése! Sok magyar dalt hallgatok itt, érdekes módon sokkal többet, mint otthon. Egészen új módon kezdtem el kötődni Magyarországhoz, és ennek nagyon örülök. Eddig elsősorban a nyelvhez kötődtem: a könyvekhez, prózához és vershez. Kötődtem a tájhoz is, de most azt érzem, hogy kötődöm ahhoz is, hogy magyar vagyok. De közben meg kinőttem picit az etnocentrizmusomat is, ami arra irányult, hogy a magyar a legtökéletesebb nyelv a világon, és hogy például egy külföldi sráchoz soha nem mennék hozzá, mert úgysem lehet megosztani mindent a közös nyelv nélkül. Élvezettel hallgatom a franciák duruzsolását, de megszoktam az olaszok pergő nyelvét is.

Szóval, összességében azt hiszem, egy ilyesfajta utazás – esetemben öt hónap külföldön – csak jó lehet. Ki is nyitja az érzékelést, de fókuszálni is segít. Mert most tudom, hogy Magyarországon vagyok otthon, de mégis, biztos vagyok benne, hogy ez az öt hónap életem egyik legjobb szakasza lesz. És pont!

A kiemelt kép forrása