Kalandozó magyarok 2. – Jyväskylä

Timi Csodaországban – I. rész

Moi! [Sziasztok!]

Tudjátok, vannak azok az emberek, akik azt mondják:  „Én sosem megyek Erasmusra, minek? Ha meg akarok nézni egy országot, akkor elmegyek oda nyaralni/telelni (van ilyen szó?)”. Nos, én is ilyen ember voltam. Valójában azonban egy dolog mozgatta ezt az elszánt ellenkezést: nem akartam kilépni a komfortzónámból. Alapvetően nem szeretek angolul beszélni, nagyon sok időt töltök a barátaimmal és a családommal, szóval, otthon kényelmesebb, biztonságosabb, megvannak a kijelölt utaim (minden értelemben). Aztán talán két éve jött az ötlet egy szar év után, hogy menni kell innen, de gyorsan. Akkor még menekülő útvonalnak készült ez a finn utazás, aztán az érzés szelídült, de a pályázatot már benyújtottam. Itthon jól mentek a dolgok, bár sokat dolgoztam, de én magam helyre kerültem. Ahogy közeledett az utazás, a parám egyre nőtt: hogy fogok helyt állni egyedül kint? Hogy fogok angolul beszélgetni, sőt, tanulni?

Aztán sutty, jött a repülőút, az első repülőutam. Éjszaka indultunk, én pedig, mint egy kis óvodás, úgy bámultam a fényeket, elképesztő volt. Fentről minden hálózatot alkot, láttam a rendszert, láttam, hogy a legtöbb város ugyanolyan struktúrára épült. Elu, a lakótársam mondta Finnországról, hogy milyen furcsa, hogy itt egyszerre minden más, és minden ugyanaz, mint náluk, Franciaországban. Pont ezt éreztem én is, fent, a levegőben. Aztán megérkeztünk Helsinkibe, a reptérre, ahol már esett a hó. Már a repülőn megütötte a fülem a bábeli zűrzavar, itt mindenki más nyelven beszél, mint én! Hajnalban az utazótársammal majdnem hat órát vártunk a reptéren. Mi nem mertünk aludni, pedig mindenki körülöttünk bátran elnyújtózott, mert ők tudták, amit mi nem: itt bizony senki nem fog lopni.

Ez persze nem fikázás a magyaroknak, Finnországban egyszerűen csak máshogy vannak szocializálva az emberek. (Persze, nyilván a reptéren nem csak finnek voltak.) A törvény, a különböző hatóságok itt a legmagasabb rendű tiszteletnek örvendenek, a lojalitás a szabályok iránt elképesztő. Volt egy előadásunk az orientációs napon, ami a kultúrsokkról szólt. Ezalatt tették fel azt a kérdést, hogy, mit tennénk, ha egy barátunkról kiderülne, hogy sikkaszt, mi tudnánk róla, a rendőrség pedig megkérdezne minket az ügyről. Az oroszok rögtön rávágták, hogy ők nem árulnák el a barátaikat. A finn előadó pedig elmondta, hogy nagy valószínűséggel Finnországban a válasz a következő lenne: „Nem tudok hazudni a rendőrségnek”. De nem arról van szó itt, hogy jobb vagy rosszabb emberek lennének a különböző nemzetek képviselői, pusztán csak mások vagyunk. És nincs ezzel semmi baj.

A finnek egyébként nagyon kedvesek, azt hiszem, még nem találkoztam hasonló segítőkészséggel korábban. Már a korábbi e-mailezéseknél is kiderült, hogy baromi hatékonyak, gyorsak és precízek. És ez nekem nagyon tetszik! Reggel kávéval, forró teával és croissant-nal vártak minket a kampuszon. Mikko, a tutorom két napon keresztül fuvarozott bolttól boltig, tanulmányi hivatalba vitt, segített összerakni a netet. Remélem, örülni fog a Fütyülős pálesznak, amit vettem neki, hogy kapjon egy kicsit a magyar virtusból. (Persze, tudom ám, hogy a Fütyülős az nem házi, szóval ez egy lájtos virtus,de hát na.)

Nem akarlak untatni titeket, csak egy picit írok még a tájról. Budapesten élek, megszoktam, hogy a házak változatosak, különböző korokból származnak, különböző stílusúak. Őszintén szólva, imádom ezt az eklektikát, nekem ez jelenti az otthont. Általában a homlokzatokat lesem, a kirakott utcatáblákat, mert szeretem elképzelni, ki lakott ott korábban, vagy meddig ért a folyó a nagy dunai árvíz idején.

Finnországban a házak nagyon hasonlóak. Fehér, barna, bordó épületek, vagy lakótömbök. A legtöbb dolog a praktikumról szól, azt hiszem, nem is lehetne másképp ebben a farkasordító hidegben. Tegnap -22 fok volt, mi pedig két és fél órát túráztunk a hidegben, ráadásul még el is tévedtünk. Te tudjátok mit, hazaértünk! Utána egy órát melegedtem, miközben majdnem az összes ruhám magamra vettem. (Már túrázni is a legmelegebb rövid köntösömben mentem, szerencsére nem látszott, mert a kabát alatt volt. Hehe.) Átsétáltunk egy befagyott tavon, átvágtunk az erdőn, és azt kell, hogy mondjam, ez a táj elképesztő. Mint a karácsonyi képeslapokon. Hajlok rá, hogy néplelket összekössem a tájjal. A már említett előadásban elmondták, hogy itt nem a legutóbbi divat szerint öltöznek, hanem a túlélésre hajtanak, és hogy ne számítsunk rá, hogy a hajunk valaha jól fog állni, ha levettük a sapkát – egyébként nagyon jó humorú előadókkal volt dolgunk, azt hiszem, valami csendes derű lengi be ezt a helyet.

Pár napja vagyok itt, sok minden nagyon új, van pár dolog, ami megijeszt, de inkább a rácsodálkozás jellemző: a konyhaszekrényben van az edénylecsorgató, a szekrény alja nyitott, így ki tud folyni a víz. Hát, skacok, nálam kevésbé gyakorlatias embert nem találtok szerintem, úgyhogy, egy picit olyan most ez nekem, mint amikor Alíz beugrik a nyúl üregébe.

Nem sokára írok majd a nyúlüreg belsejéről, az őrült nyusziról, az italokról és ételekről.

Addig is:

Näkemiin! [Viszlát!]

A kiemelt kép forrása