Az ő nevükre biztos bemegyünk a moziba – 2. rész

Olyan rendezőket soroltam fel a cikk első részében, akiket mindenki ismer. Most jön az izgalmasabb része.

Spike Jonze

Nos, ez egy interaktív cikk, javaslom ezt a zenét hallgassátok, miközben tovább olvastok. Spike Jonze csodálatos férfi, aki – a legenda szerint – egészen különleges módon jutott el első filmje rendezéséhez. Történt ugyanis, hogy David Fincherhez hasonlóan ő is zenekarok filmjeinek elkészítésével kereste a kenyerét, amikor Charlie Kaufman megírta a John Malkovich menet forgatókönyvét, megmutatta Francis Ford Coppolának, aki megmutatta a lányának, és Sofia azt mondta, szerinte a férje alkalmas lenne ennek megrendezésére. John Malkvich eleinte ugyan nagyon szerette a projektet, de nem akart részt venni a filmben. Később szerencsére megnyerték őt.

Jonze nevéhez olyan történelmi tettek is fűződnek, mint hogy színészi alakítást csikart ki Nicolas Cage-ből. A 2002-es Adaptációban a színész legalább ugye duplikálódik – lehet ez a nyitja, Cage-ből kettő kell –, és még Oscar jelölést is bezsebelt teljesítményéért. A film egyébként Kaufman saját, valós élményeiből táplálkozik: a forgatókönyvíró megpróbálta adaptálni Susan Orlean Az orchideatolvaj című regényét, de nem bírt a cselekménytelen írásművel. Küzdelme ihlette az Adaptáció című filmet, melyhez valljuk be, azért türelem kell.

Spike Jonze

Spike Jonze

Rendezőnk ezután aztán elszakadt egyébként zseniális forgatókönyvírójától, és mesét készített. Maurice Sendak könyvének adaptációja, az Ahol a vadak várnak az egyik legkortalanabb mese, ami mozivászonra került. Mivel Jonze nem animációt, hanem élőszereplős filmet készített – iszonyú drága jelmezekkel –, a film egyaránt élvezhető gyerekként és felnőttként is, csodálatosan magával ragadó és a megfelelő mértékben tanulságos is.

Bár itt elsősorban nagyjátékfilmekről írunk, Jonze esetében nem lehet kihagyni a 2010-es I’m Here című rövidfilmet, ahol Andrew Garfield még nem volt Pókember, mégis dobozt húzott a fejére. Na jó, a film ennél sokkal komolyabb, és kicsit előrevetíti azt, ami miatt Jonze most itt van ebben a cikkben.

HER

A nő – Joaquin Phoenix

Ez pedig A nő. Csodálatos, varázslatos és nagyon aktuális film szerelemről (mostanra már biztos lejárt a YouTube zene és ti is hangulatba kerültetek túlzó jelzőimhez), elfogadásról, és arról, hogy hogyan működnek az érzelmeink és mennyire illúziót kergetünk csak sokszor. Olyan finom eleganciával tud megjeleníteni témákat, amikről mások ha hatszor ennyit magyaráznak sem tudnak elmondani feleennyit sem. Közben pedig ámulhatunk a képi világon és azon, hogy talán Scarlett Johansson az egyetlen színésznő most, akinek elég csak a hangját adni ahhoz, hogy emlékezetes legyen.

Ez Spike Jonze első teljesen saját forgatókönyve (amiből nagyjátékfilm készül), és ha ilyeneket tud, akkor nagyon várjuk, hogy meséljen még arról, ami a fejében van. Fog is bizonyára, hiszen a jelek szerint saját projektjei sokkal fontosabbak neki, mint a nagyobb bevétellel kecsegtető produkciók: eddig olyan felkéréseket mondott vissza, mint az Egy gésa emlékiratai, a Benjamin Button különös élete, vagy a Galaxis útikalauz stopposoknak. Most nem tudni, min dolgozik, de várjuk nagyon.

Richard Linklater

Eddig ha kimondtuk Richard Linklater nevét, mindenkinek a Before… trilógia jutott az eszébe. A Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap és a Mielőtt éjfélt üt az óra Julie Delpy és Ethan Hawke főszereplésével kilenc évenként készült, és egy véletlenül találkozó, majd egymásba szerető pár beszélgetése a cselekmény. Nem látunk mást, csak őket, ahogy dumálnak, évődnek – és mégis úgy elrepül a másfél órás játékidő, hogy el sem hisszük, hogy már a végefőcím következik. A film igazi kult-státusz kapott, rengeteg rajongója van, és mivel Linklater nagyon okosan követi szereplői korváltozását, a harmadik részre is releváns tud maradni a történet.

beforesunrise

Mielőtt felkel a nap (1995)

Tavaly aztán a filmkészítést egyébként soha nem tanult rendező mással került a figyelem középpontjába: elkészült Sráckor című filmje, melyet 12 évig forgatott (mindössze 45 napig), ezzel egy egészen egyedülálló filmes teljesítményt hozva létre. Mason történetét kisfiú korától az egyetemig követjük, a coming-of-age sztori remek színészi alakításokat nyújt és tényleg filmtörténeti jelentőségű, Linklater Oscar-esélyes is lett vele.

Az amerikai rendező egyébként nem csak ilyen finom és szofisztikált művészfilmeket készít, olyan eszelős alkotásoknál is ő ült a rendezői székben, mint a Kamera által homályosan, a Bernie, vagy a Rocksuli. Igazi specialitása mégis az egyedi és a kult.

Xavier Dolan

A 25 éves kanadai fiú olyan filmeket rendezett már öt (!) évvel ezelőtt is, melyeket korából adódóan nem is értjük, hogy érezhetett át. Az összetett érzelmi helyzetek művészeten keresztül bemutatásához minimum kell tapasztalat, rálátás a tehetség mellett persze, amihez szükség van egy bizonyos életkorra, amikorra az alkotónak lehetősége volt átélni és megérteni, amiről mesél. Gondolnánk mi. Ehhez képest itt van Xavier Dolan, aki olyan letisztultan beszél identitás-beli kérdésekről alig húsz évesen, hogy az agyunk eldobjuk.

Xavier Dolan

Xavier Dolan

Filmjei alapvetően önéletrajzi ihletésűek: a homoszexualitás, illetve az identitás-válság, és az anyával való szembekerülés áll a középpontjukban. 2009-ben készítette el Megöltem anyámat című filmjét, melynek fiatal, homoszexuális hőse kerül szembe anyjával. 2010-ben ezt a Képzelt szerelmek követte, melyet csak erős idegzetűeknek ajánlunk: én egy ponton túl azt vettem észre, hogy már mindenem görcsben van. Arról szól, hogy mit meg nem teszünk, ha tetszeni akarunk valakinek, hogy hová tologatjuk az elfogadhatónak vélt viselkedés határait, és hogy mi az a pont, amin már nem lenne szabad túllépni.

2012-ben aztán elkészült az Így is, úgy is Laurence, ami szintén csodálatos. Középpontjában egy férfi áll, aki bár szereti a barátnőjét, de nem bírja tovább, és elmondja neki, hogy ő nőnek érzi magát. Nem homoszexuális, a nőket szereti, de úgy érzi, férfi testbe született nő. Így középiskolai tanárként nőnek öltözve megy tanítani, felvállalja az újra beilleszkedés minden nehézségét. Hogy végül mire jut, nem tudom – én a mai napig nem bírom eldönteni, hogy az utolsó jelenet flashback, vagy lineárisan haladunk.

A 2013-as Tom a farmon szinte kamaradráma. Főszereplőnk elmegy a pasija halála után annak szüleihez – akik nem tudták, hogy a gyerekük homoszexuális. A fenyegetettség és az elfogadás határán egyensúlyozva próbálja kezelni a helyzetet. A filmet egyébként nálunk a Titanicon vetítették, de mozikba nem került. Tavaly a Mommy című filmje készült el, ezt még nem láttam, de Cannes-ban nagyon szerették, ez is újra az anya-konfliktus köré szövi majd a cselekményt.

Dolan filmjeiben folyamatosan a másik elfogadása, az identitás-problémák állnak a középpontban, de úgy, hogy telitalálat minden jelenete, nem felületesen, hanem mélyre kotorva merül el ezekben a kérdésekben. Egy kicsit talán Almodóvar korai filmjeihez hasonlítható, csak sokkal komorabb hangvétel, nyomasztó stílus jellemzi. Olyan dolgokat lát meg, amit kevesen, és úgy tud ezekről beszélni, mintha pszichológiai értekezést olvasnánk. Nagyon termékeny, szinte évente készít filmeket, és 25 évesen öt igen komoly film áll mögötte. Mi lesz még? Közben ránézésre laza hipszter, Cannes-ben fesztiválkedvenc, szinte minden filmjét ott mutatták be, közben Twitteren osztja az észt. Minden bizonnyal zseni.

https://twitter.com/xdolan

https://twitter.com/xdolan

John Michael McDonagh

A brit rendező mindössze két filmet jegyez, de azok olyan jók, hogy mindenképp szeretnénk rá felhívni azok figyelmét, akik eddig lemaradtak róla. Első filmje A guardista volt, amiben azt a fajta fekete humort csillantja fel, amit testvére, Martin McDonagh is alkalmaz (ld.: Erőszakik), és szintén családi hagyományként Brendan Gleesont foglalkoztatja első számú színészeként.

Kálvária

Kálvária

Amivel nagyot húzott, az a 2014-es Kálvária, ahol az addig jellemzően komikus szerepekhez társított színésszel egy kisvárosi papot játszat el. Hősünkkel a gyóntatófülkében közli a városka egyik lakója, hogy egy hét múlva megöli, hogy ezzel megtorolja az egyházon az őt ért gyerekkori atrocitást. James atya pedig nem próbálja megakadályozni ezt, és mi végignézzük elkövetkező egy hetét. Betekintést nyerünk a város lakóinak sorsába, mind egy-egy személyes dráma. A pap maga sem szent életű, a film pedig mélyen kritikus az egyházzal szemben, és mivel mi nem tudjuk, ki lesz a gyilkos, azt lessük, kinek lehet motivációja. Végülis mindenkinek.

Sajnos a filmet nálunk nem mutatták be, mert amikor a forgalmazó rájött, hogy ez nem olyan vicces, mint A guardista, akkor… hát, nem mutatta be.

Reisz Gábor

Ez a cikk a legmenőbb rendezőkről szól, engedjünk meg magunknak valamennyi elfogultságot, mert most nálunk is van egy nagyon menő. Amikor a Filmhéten megnéztem a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, Reisz Gábor kiállt a film után a teltházas moziterem elé, és megkért minket, hogy miután pénzük marketingre nincs, ha tetszett nekünk ez a film, mondjuk el az ismerőseinknek. Így indult, meg úgy, hogy nahát, egy 8 millió forintból elkészült diplomafilm – most ötvenezer néző fölött jár, a gyártási költségének sokszorosát visszahozva, tömegeket megmozgatva.

És joggal, mert valóban nagyon klassz. Nem lehet nem meglátni a párhuzamot a Moszkva térrel, ez most pont annyira aktuális, telitalálat. Szól egy kicsit a harminchoz közelítő bölcsészekről, akik lelkükben félig még egyetemisták, dolgozni még nem kezdtek el, mert azon a területen, ahol szeretnének, nem tudnak elhelyezkedni – megoldás a teljesen mást csinálás egy multinál, de ki tudja azt lenyelni? –, függnek a szüleiktől és állítólag generációs jelenségnek számítanak, de szól a szerelmi bánatról meg az alkotói válságról is.

Forrás: a film Facebook oldala

Forrás: a film Facebook oldala

De elsősorban mégis egy nagyon jó ritmusú film zseniális poénokkal, nagyon ismerős helyzetekkel és helyszínekkel, végre nagyon életszerű párbeszédekkel (ezt magyar filmben még mindig kiemeljük, bár szerencsére egyre jellemzőbb tendencia) és egy szerethető főhőssel.

Reisz Gábor egyébként a VAN előtt számos rövidfilmet is készített, ezek közül mi a Külalakot szeretjük a legjobban, aminek a főhőse Szentesi Áron „bátyja”, a nem-költő-hanem-coach Bálint, nézzétek meg! Nem tudjuk, mi történik, ha Reisz Gábor rendes költségvetésből forgat majd, és hogy vajon van-e még mondanivalója a mi bölcsész generációnkról, de az jó lenne és várjuk. Hajrá, Reisz Gábor!