Mesés gyermekkorunk- I: Lázár Ervin meséi

Mikkamakka, Ló Szerafin, Vacskamati és Dömdödöm: a Lázár Ervin által megálmodott Négyszögletű Kerek Erdő lakói, és mesés gyermekkorunk méltatlanul elfeledett hősei.

A mai gyerekeknek persze semmit nem mondanak már ezek a nevek, ők nem ismerik Nagy Zoárdot, a lépegető fenyőfát, nem tudják, milyen gyorsan fut Aromo, vagy mitől nem lesz álmos Szörnyeteg Lajos. Persze sok kortársam is hasonló cipőben jár, nekik is kimaradt a Lázár Ervin-korszak, pedig én emlékszem, hogy még a kerületi prózamondó versenyt is egy ilyen mesével nyertem meg.
Az összes Lázár történetet elolvastam kiskoromban, őszintén szólva nekem jobban bejött, mint a magyar népmesék. El kellett telnie több mint húsz évnek, hogy rájöjjek, miért.

Mert felnőtt fejjel mesét olvasni igenis lehet annyira izgalmas, mint gyerekként. Ehhez persze elengedhetetlenül fontos, hogy jó legyen. Ezek a történetek pedig jók, sőt, zseniálisak. Annyira tisztán gyermekiek, hogy felnőttként már elgondolkozik rajta az ember. Nem elsősorban a kalandok bűbájosak, inkább a karaktereken van a hangsúly: mind hordoznak valamit, amit bizonyos kor után kinő az ember. Éppen ezért ezekhez a történetekhez vagy nagyon kicsinek kell lenni, vagy nagyon nagynak.

A Négyszögletű Kerek Erdő hősei

A Négyszögletű Kerek Erdő az a hely, ahova a szomorúság elől menekült az összes szereplő.
Bruckner Szigfrid például egy kiöregedett cirkuszi oroszlán, akiért fénykorában az összes porondmester versengett. De eljárt felette az idő, és a csillogásból semmi sem maradt. Milyen ismerős és hétköznapi helyzet, nem igaz? A város szélén csavargott, amikor eljött érte Mikkamakka, és magával vitte az erdőbe.
Ló Szerafin, a kéknek született lócsoda, vagy csoda ló, akit akárhogy próbáltak sikálni, befesteni, megváltoztatni, nem sikerült.
Aromo, szabad foglalkozású káposztaszakértőként egy nap kapott egy levelet, hogy azonnal végezze el a nyúlfutástanfolyamot. A bizottság persze borzasztónak értékelte a tudását, nem akarták elismerni, hiszen a futása hiába gyors, nem szabályszerű, nem olyan, mint a teknősé. A nagyeszű nyúl története talán az egyik legjellemzőbb társadalomkritika.
Vacskamati, aki egy szeleburdi macskaféle (ilyesmi szerzet egyébként maga Mikkamakka is), minden nap bánatot okozott valakinek a szétszórtságával, de a négyszögletű kerek erdő lakói mégis a hebrencsségét szeretik benne a legjobban.
Még Nagy Zoárd is, a lépegető fenyőfa, aki megunt egy helyben állni, így inkább bejárta a világot.
Szörnyeteg Lajos a legjobb szívű behemót, azt hiszem, az egyik legszerethetőbb és legtisztább karakter a magyar mesevilágban. Méltó helye van Mikkamakka varázserdejében.
Akárcsak Dömdödömnek, aki nem mond mást a nevén kívül. Az ő története megmutatja milyen értelmezhetetlen a gyermeki léleknek az, amikor a szeretetet feltételekhez kötjük.
Rajtuk keresztül pedig még számos érdekes szereplőt ismerhetünk meg, például Mamintit, a kicsi zöld tündért, vagy Kisfejű Nagyfejű Zordonbordont, akinek a feje köcsög, lába tuskó, hasa hordó, füle lepény, melle melence, szája kemence.

Vacskamati

A Négyszögletű Kerek Erdő minden értelemben véve igazi gyerekmese, hétköznapi helyzetek elemzésével, aminek a végén nem kell szabályszerű tanulságokat levonni, nincs túlmagyarázás, a legfőbb ok az „azért, mert csak”. Ennél közelebbről nem lehetne a világot bemutatni – gyermeki olvasatban.

Az én kedvencem mégis a Hétfejű Tündér Cserkesze, kinek az orra gesztenye, a szeme mandola, az ujja bikkmakk, mesét hoz és lázrózsát visz. Azt olvastam, hogy maga az író is ezt a mesét emelte ki a számára legkedvesebbnek, és én is ezzel próbáltam anno a prózamondó karrieremet beindítani.
A Hétfejű Tündér meséiben talán érezhetőbben megjelennek a mindenkori morális problémák, azonban annyira elbújnak a játékos és humoros nyelvezetben, hogy nem engedik a gyermeki csodavilágot elferdíteni.  Vagy éppen pont olyan kérdéseket feszegetnek, amik gyermekkorunkban mindannyiunkat foglalkoztattak: miért vagyunk szeplősek, hova hullanak a csillagok, mi lesz nagypapával, ha egyszer meghal? Szerencsére Mikkamakkához bármikor fordulhatunk, hiszen „ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud.”

Cserkesz

Azon túl, hogy jó érzés nosztalgiázva visszagondolni ezekre a mesékre, egyfajta tiszteletadásnak is szántam ezt az írást. A sok-sok mesekönyvem között mindig Lázár Ervin kötetei voltak a kedvenceim, és most, sok év után szintén gyermeki élményt okozott visszaolvasni a Lyukas Zoknit, a Virágszeműt, Mamintit, vagy, ahogy Ló Szerafin legyőzi önmagát. Fantáziavilágom alapját képezték Vacskamatiék, és hálás vagyok, hogy felnőttként is egy kicsit Mikkamakka maradhattam.

Lázár Ervin köteteibe itt olvashattok bele. Megéri! 😉