Miért olyan nagy szám Kurt Vonnegut?

Mikor biztossá vált, hogy a Posztit írói táborát fogom gyarapítani, az első gondolatom az volt, hogy olyan hatalmas irodalmi géniuszok szellemi termékeiről szeretnék cikkezni, akikért megőrülök, ezzel hirdetve az igét, mely szerint olvasni maga a megváltás.

A zseniális irodalmi művekről gyakran kérdezi meg a nagybetűs Tudatlan, hogy mit vannak úgy oda értük, mi olyan nagy szám bennük? Missziómnak tekintem tehát, hogy kedvet csináljak az olvasáshoz olyan embereknek is, akik a kötelező olvasmányaikat viszolyogva és jó messzire eltartva maguktól dobták ki anno az ablakukon. Hogy az ajánlómon ne csak a hozzám hasonlóan irodalomfüggő barátaim bólogassanak és hümmögjenek elismerően, cinkos félmosollyal, hogy „Hmm… ja, Márquez az jó cucc…”

Már csak az volt a kérdés, miről írjak először. És adta magát a válasz. Besétáltam a Libribe nézelődni, hátha akad valami nem fölöslegesen agyonhájpolt bestseller, ami megéri, hogy ráköltsem a pénzt. És láss csodát! Megakadt a szemem a világirodalom szekción, azon belül is egy sokat sejtető fekete könyvkupacon, ami egy sorozatnyi Vonnegut-kötet volt a Helikon kiadó igényes új kiadásban, Szántó György Tibor friss és ropogós fordításában, köztük személyes kedvencemmel, az Ötös számú vágóhíddal. Reakcióim a szemem felcsillanásától a szivárványt hányáson át az emberiségbe vetett hitem újra fellángolásáig terjedtek. Több se kellett tehát, leültem, hogy belefogjak a kötet erényeinek (fölösleges) taglalásába.

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy miért olvasol te Vonnegutot, olyan depressziós, elmegy tőle az ember életkedve. Szerintem, aki ilyet állít, az teljesen félreérti Vonnegutot. Való igaz, a könyv egy borzalmas történetet mesél el: Drezda 1945-ös lebombázásának állít emléket. De HOGYAN! Elképesztő fekete humorral! Vagy, ahogy sokan nevezik Vonnegut sajátos stílusát, akasztófahumorral. Bár szerintem, amit ő ebben a műben bemutat, sokkal több annál. Nem egyszerűen sötét humorral meséli el az eseményeket, hanem az egész sztorit kiforgatja a sarkaiból azzal, hogy egyfajta abszurd sci-fi keretbe helyezi.

A történet főhősét, Billy Pilgrimet ugyanis elrabolják a Tralfamador bolygó lakói, miáltal kiesik az időből. Hogy miért, az lényegtelen, Vonnegutnál már csak így megy ez. Billy születése és halála közt összevissza ugrál az időben, véletlenszerű egymásutánságban élve meg élete eseményeit, többek között a drezdai bombázást. Ennek megfelelően a cselekmény szerkezete nem lineáris; mondhatni, a szerző nagy ívben tesz az események sorrendjére. Ez a tralfamadori időszemléletet tükrözi, miszerint életünk nem egymást követő események láncolata; megbonthatatlan egységet alkot, épp ezért teljesen mindegy, mi mikor történik velünk, mert valójában az élet minden egyes pillanata egyszerre létezik. Így aztán, ha élünk, az is mellékes, ha meghalunk. Ezt a könnyfakasztóan életigenlő gondolatot pedig Vonnegut úgy képes tálalni, hogy közben még arra is sort kerít, hogy főhőse évekig egy pornószínésznővel legyen egy vitrinbe összezárva a tralfamadori állatkertben. Nála így megy ez.

De továbbmegyek. Nem árulok el vele nagy titkot, de mivel jelen cikkemet bibliofóbiásoknak írom, talán a befejezés felé hatásosabb lesz bedobnom azt a megkerülhetetlen tényt, hogy a szerző saját élményeit írta meg ebben a történetben. Vonnegut maga túlélte Drezda bombázását, és utána hosszú évekig dolgozott ezen a könyvön. Tehát túl azon, hogy zseniális mű, még menő is! Mert mégis, mi vagányabb van annál, mint túlélni egy mészárlást, és olyan beteg, abszurd humorral írni belőle egy regényt, hogy még a csehek is megirigylik? Szerintem ennél kevés menőbb módja van egy trauma feldolgozásának.

És ha az a vád érné Vonnegut írásait, hogy szuicid hajlamokat ébreszt, az imént taglaltakból is látszik, hogy pont a legkevésbé sem. Kevés életigenlőbb könyvet ismerek, mint az Ötös számú vágóhíd. Mert az élet erről szól: borzalmakat látunk, élünk át és dolgozunk fel. Van, aki sehogy. Van, aki terapeutával. És van, aki zseniális regények megírásával. Így megy ez.