Gondolatok a mítoszokról

Neil Gaiman egy zseni. Ha valaki olvasott már tőle bármit, nagy valószínűséggel egyetért velem, ha viszont még nem, akkor lehet, hogy ez a kis poszt kevés lesz, hogy erről meggyőzzem. De azért egy próbát mindenképpen megér!

Gondolatok a mítoszokról – ezzel a címmel jelent meg egy rövid írás Gaiman egyik könyvének a végén. Viszonylag kevéssé ismert szöveg, a Tükör és füst című novelláskötete első magyar kiadásának (Beneficium 1999) végén olvasható, mintegy függelékként. Az új kiadásban (Agave 2011) sajnos már nem kapott helyet, pedig úgy érzem, hogy éppen ebben a cikkben jelenik meg legjobban az, amit nyugodtan tekinthetünk a brit szerző ars poetikájának is.

A temető könyve

„Könnyebb a semmiből valamit csinálni, mint képzelődni emlékek nélkül”

– ezzel a látszólag nyakatekert Lord Dunsany idézettel szögezi le a mítoszokkal és mesékkel kapcsolatos alapvetését Gaiman, aki – jó angol lévén – egy kertészeti hasonlattal fejti ki a dolog lényegét: minden mítosz komposzt. A mélyen gyökeredző hiedelmek a kezdetek kezdetén történetekké forrnak össze, növekedés közben vallásokká érnek, majd miután a vallások elavultak, mítoszokká válnak. A mítoszok „sárrá” komposztálódnak: termékeny földdé lesznek új történetek számára. Az ősi történetek így más, modernebb köntösben köszönnek vissza, érthetőbb, de a lényeget megőrző formában. Valahogy így lesznek a régi görög drámákból színes Disney-mesék, de ilyen új mitológiák például az interneten vagy kocsmákban keringő és gomba módra szaporodó városi legendák, sztorik is.

Némileg erre az analógiára húzta fel Gaiman a legnagyobb regénye, az Amerikai istenek alaphelyzetét is. A könyvben a régi világ ősi istenei vívják különös harcukat az őket lemosni készülő új bálványokkal. Nehéz történet, de a lustábbak kedvéért hamarosan jön belőle a tv sorozat is (előre fázom tőle, ezt a sztorit ugyanis szerintem nagyon nehéz lesz képre vinni).

Neil Gaiman műfajilag ugyan leginkább purista, ám ha a történetek elmeséléséről van szó, magát kegyetlen darwinistának vallja. Ki emlékszik már arra, hogy a Grimm-meséknek eredetileg mennyi változata volt? És ki tartja ma még számon, hogy ezek közül mennyi végződött ténylegesen happy enddel? Senki. Mert ezeknek a történeteknek a ma ismert változatai éltek tovább, csak ezek rögzültek. De ez valóban azt jelenti, hogy tovább már nem is formálódhatnak? Aligha.

Szerencsére a tej (részlet)

A mesének ereje van

Jó példa erre egy másik novellája, a Hó, tükör, almák, a 2011-es új fordításban: Hó, üveg, alma. Elképzelhető, hogy nem ezt mutatnám meg első alkalommal annak, akit éppen gaimanizmussal tervezek megfertőzni. Más kérdés, hogy sok-sok évvel ezelőtt éppen ez a történet volt az első, amiről egy haveromtól hallottam egy füstös piliscsabai kocsmában – nekem így kezdődött.

Gaiman is ezzel a rövid történettel sokkolt (és mattolt) jónéhány tudós professzort egy konferencián. Az összejövetel a mítoszokról és tündérmesékről szólt, Jancsiról, Juliskáról és Piroskáról. A sorban elhangzott előadások tudományos távolságtartása azonban felbosszantotta, azokat hallgatva úgy érezte, hogy nekünk, olvasóknak mintha már semmi közünk nem lenne ezekhez a mesékhez: „halott, hideg dolgok, amik ellenállás nélkül vetik alá magukat a boncolgatásnak.” Mintha a tündérmesék pusztán az elmúlt korok felnőttjeinek mára megkopott, komolytalanná vált játékszere lenne, amiket ma már csak a gyermekek kezébe adnak, mert nekik még jó lehet valamire. (Ezt Hajni is vitatja, joggal.) Az előadása előtt aztán megkérdezték tőle, hogy miért pont a mese műfajában alkot? Azért, felelte, mert erejük van. A válasz mindössze némi jóindulatú, ám kissé leereszkedő mosoly volt. Ekkor – az előre megírt előadásszövege helyett – olvasta fel a Hó, tükör, almák című novelláját. (Itt elérhető a teljes szöveg.) A végén mindenki lefagyva, sápadtan ült, és talán megértették, mire is gondolt.
Hogy miről szólt a novella? A Hófehérkét mesélte újra Gaiman, úgy, hogy a nézőpontot a mostoha szemszögébe helyezte. És megválaszolt néhány kérdést is, amit az eredeti történet vetett fel a figyelmesebb olvasók számára. Hogy hívjuk például az olyan herceget, aki egy, az erdő közepén talált ismeretlen halott lányt csókolgat? Hogy hívjuk továbbá az olyan, halottaiból feltámadt lényt, akinek bőre hófehér, ajka pedig vérvörös? A válaszok egyértelműek… A történet sokkoló, és a jó mostoha végül csúnyán elbukik a nekrofil herceg és a vámpír lány gnómcsapata ellen. Aki már nem emlékezne: élve elégetik egy kemencében. A meséknek bizony van ereje, ott van a sorok között. Minden attól függ csak, hogy hogyan meséljük el.

(Hogy más irányból is lássuk a történetek létező evolúcióját: ugye néztek páran Sherlock-ot? Na, látjátok…)

Coraline (a könyv alapján készült bábfilm egyik plakátja)

Persze Neil Gaiman sem csak sokkolni szokott, ez a novella tényleg nagyon szélsőséges példa. Műfajilag annyira sokféleképpen tudja bizonyítani a fent megidézett cikkben leírtakat, hogy az tényleg hihetetlen. A kedves gyermekmesétől az elvontabb felnőttregényig minden szinten, ami nem meglepő, hiszen meséből is sokféle van. Ezek mögött pedig, mint látjuk, mindig ott van a mítosz, a kollektív emlékezetünk része, ami ősidők óta hatással van ránk:

„Kérdezzen meg bárki egy a fejemnek szegezett pisztollyal, hogy hiszek-e bennük, mindazokban az istenekben és mítoszokban, akikről és amikről írok, és én azt válaszolom: nem. Nem szó szerint. […] De hiszek azokban a dolgokban, amiket elmondhatnak nekünk. Hiszek azokban a történetekben, amiket elmondhatunk velük. Hiszek a gondolatokban, amiket megmutatnak, amiket felébresztenek, bennünk, amikor őket hallgatjuk. És – felejtsd el vagy hagyd figyelmen kívül saját felelősségedre – az mindenképpen igaz marad, hogy ezeknek a történeteknek erejük van.”

Képregény, mint modern mitológia?

Neil Gaiman a képregény-műfajban is megkerülhetetlen. Egyik legelismertebb – és Amerikában mindenképpen a legnépszerűbb – alkotása a Sandman című sorozat. Erről, valamint a képregény-műfaj és a mitológiák kapcsolatáról általában szól Lipták Renáta nagyon izgalmas (és nagyon hosszú) tanulmánya, amit jó szívvel ajánlok a figyelmetekbe, ha kicsit jobban elmélyülnétek a témában!