Nem filmkritikus vagyok, hanem videoblogger

Temethetjük a hagyományos filmkritikát? Mit csinál egy videoblogger a filmekkel? És a közönségével?

Szirmai Gergely nemrég a Sajtóház vendége volt: a rendezvény elképesztő érdeklődést váltott ki a videoblogger rajongóinak körében. Már a Facebook eseményre is több százan jeleztek vissza, így igazán nem lepődhettem meg, hogy tíz perccel a kezdés előtt egy MEGTELT tábla és pár tucat csalódott tinédzser fogadott a Sajtóház kulcsra zárt bejáratánál. Némi újságírói protekció kellett ahhoz, hogy mégis bejussak – nemcsak egy, de két zsúfolásig megtelt terem várt, így a folyosón szorongva állhattam végig Szirmai performanszát (ami a kivetítős megoldás miatt nem sokban különbözött attól, mintha most is a YouTube-on láttam volna őt).

A YouTube-on, ez ugyanis Szirmai őshonos környezete; itt indította útjára az aktuális sikerfilmeket értékelő Hollywood Hírügynökséget, amely mellett ma már további tematikus videoblogokat is működtet az exhibicionista fiatalember. De mi is az a videoblogger? Videoblogot vezetni bármiről lehet – így filmekről is, de mint megtudtuk, akár a tujánk növekedése vagy az autónk is lehet a menetrendszerűen érkező kisvideók témája. Jellemző viszont, hogy szeretjük világos kategóriákba rendezni magunk körül a világot. Aki filmekről készít véleményközlő videót, az filmkritikus? – tette fel a rendezvényen a jogos kérdést a moderátor. „Nem, én videoblogger vagyok” – válaszolta Szirmai. Ki is fejtette, miért nem akar a kritikusok táborába tartozni: szerinte a kritikus autoriter személy, akit a legtöbben szakállas, szemüveges öregúrnak képzelünk el.

Nos, ez a felfogás természetesen megkérdőjelezhető, ma már egy kritikusnak sincs ekkora tekintélye, sokkal inkább az egészséges véleménypluralizmus az uralkodó. A moderátor rá is kérdezett, nem akarja-e megváltoztatni ezt a kritikusokról kialakult képet (de nem).

Gyakorló filmkritikusként gyanakodva figyelem, amit a videobloggerek filmkritika címen művelnek – engedjétek meg, hogy kissé elfogult legyek velük kapcsolatban, azzal együtt, hogy nem mehetek el szó nélkül a jelenség mellett, és nem is gondolom, hogy ne lenne létjogosultsága a működésüknek.

Abban viszont igaza van Szirmainak, hogy a hatás, amit ő kivált, egészen más, mint egy „hagyományos” kritikusé. A Sajtóház rendezvényén is megtapasztalhattam, Szirmainak fanatikus rajongói vannak, jellemzően tizenévesek, akik nagy iskolatáskákkal és Hollywood Hírügynökség-pulcsikkal érkeztek a helyszínre és legalább egy órán át faggatták őt a moderátori kérdések után. Áhítattal hallgatták, minden rezdülésére rezonáltak, azaz végigkuncogták a délutánt.

Még szélsőségesebb hatást szokott kiváltani a konkurens (vagy nem konkurens, erről nincs megegyezés) Dancsó Péter, a Videómánia vezetője, akit közönségtalálkozókon, nyilvános videoblog-rendezvényeken sikoltozó lányok hada vár. Azaz olyan sztárok ők, amilyenek a „kritikusok”, vagy általánosabban az újságírók sosem lesznek.

Hogyan lehetséges mindez? Egyrészt a videobloggerek hatalmas előnyben vannak választott médiumuk miatt – digitalizált világunkban valószínűleg öt perc alatt többen néznek meg egy Szirmai- vagy Dancsó-videót, mint ahány példányban havonta elkel a Filmvilág. Hiszen könnyen fogyaszthatóak, viccesek – Dancsó mostanában túlságosan is, a néhány évvel korábbi videóihoz képest teljesen elkomolytalanodott. Mert erre van igénye fiatal közönségének. Nyilván befogadhatóbb, hatásosabb, ha egy-egy grimasz, mém, vagy effektekkel megtoldott filmrészlet fűszerezi a filmről alkotott véleményt.

A stílusuk egyébként a hagyományos újságírásba is kezd beszivárogni: a kevésbé szemellenzős online médiumok egyre több gifet, videót, podcastot illesztenek be a cikkeikbe. Azaz nemcsak a videobloggerek merítenek a hagyományos médiumok eszköztárából, hanem fordítva is működik a folyamat, ráadásul néhány videoblogger – köztük Szirmai is – a televízióba is meghívást kap. Azaz van átjárhatóság a platformok között.

garretrobinson.com

Bonyolultabbá teszi a kérdést, hogy Szirmai és Dancsó, sok videobloggertől eltérően filmszakmailag is megalapozottak, még ha ezt néha gondosan titkolják is. Mégsem ezért népszerűek, hanem azért, mert gátlástalanul szubjektívek, így emberiek és emberközeliek. A film sokszor csak ürügy arra, hogy a videoblogger – hiszen mégiscsak bloggerről van szó – a saját életéről, mániáiról csevegjen a nagy nyilvánosság előtt. Tény, hogy ebben is különböznek a „hagyományos” kritikustól: Szirmai a beszélgetés közben is ezerrel pörgött, gesztikulált, grimaszolt, miközben megállás nélkül határozott állításokat tett – azaz tényként tálalta a véleményét. Ő egyszerűen ilyen, a rajongói pedig pont emiatt kedvelik: nem arra kíváncsiak egy videó megtekintésekor, hogy milyen az adott film, hanem arra, hogy Szirmai mit gondol róla. Ami mégis visszavezet oda, hogy a véleménybajnok Szirmai hiába nem kritikusként definiálja önmagát, sokan mégis így kezelik őt: nézői szemében megkérdőjelezhetetlen tekintélye van.