Oldie but goldie – Hallgatni arany: nyári kiadás

Héj, te! Igen, te! Aki otthon ülsz, vizes borogatással próbálod túlélni a forróságot, és siránkozol, hogy bezzeg régen még az idő is jobb volt! Aki nem Pitbullra (hogy lehet abból megélni, hogy az ember minden számban csak annyit mond: „umm, baby… hey, baby”?) meg Guettára akarod csapatni a nyáron! Aki, ha meghallod a VIVA toplistáját, hideglelést kapsz! Hozzád szólunk most. Az Oldie but goldie különkiadásában old school nyári slágereket ajánlunk. Öt dal következik, amitől garantáltan elkap a balatoni láz. A klipeket kötelező megnézni!

Menjünk időrendi sorrendben!

Az első ajánlatunk a The Lovin’ Spoonfultól a Summer in the City, 1966-ból:

Személyes kedvencem ez a szám. Ha ez nem hoz hangulatba, akkor semmi! Zseniális, ahogy John Sebastian elkezd énekelni a karcos hangján, aztán a végén szépen, lassan fejezi be a refrént. Azt kell, hogy mondjam, nagyon szeretem ezeknek az éveknek a klipvilágát is. A mostani zenei kultúra kétféle módszerrel dolgozik: vagy megpróbálja megjeleníteni a dalszöveget képileg (ez különösen jellemző a magyar popzenére, és különösen gyenge is), vagy pedig teljesen független sztorit mesél el (ezt főleg az amerikai popzenéről mondhatjuk el). Nálam ez utóbbi csoport annyit ér el, hogy teljesen összezavarodom, hogy egyáltalán miről van most szó, mit kéne figyelni, és inkább lemegyek a Mekibe enni egy sajtburgert és nézni a McDonalds-tévét, mert ott legalább átlátom a koncepciót. A hatvanas-hetvenes években a klipek java része kicsit olyan volt, mint egy személyes portré a zenekarról. „Munka” közben láthattuk az énekest, a dobost, a mozgást; azt, hogy mennyire élvezik a zenét – a klip hallgatója és nézője így sokkal inkább bevonódott, személyesebbnek érezhette az élményt.

A Summer in the Cityt valószínűleg Joe Cocker feldolgozásában ismeritek a legtöbben. Ha az tetszett, mindenképpen hallgassátok meg a The Lovin’ Spoonfultól is. A szám a Rolling Stone magazin szerint benne van minden idők ötszáz legjobb dalában (egész pontosan a 401-edik). A zenekar egyébként több filmhez is írt zenét, olyan rendezők munkáihoz, mint Woody Allen és Francis Ford Coppola.

Ugyanebből az évből egy teljes más stílusú szám következik, Bobby Hebb chilles, gyönyörű szerzeménye, a Sunny:

Bobby Hebb muzsikuscsaládból származott, mindkét szülője zenész volt (annak ellenére, hogy vakok voltak). Harold, Bobby idősebb bátyja is egy zenész-táncos csapatban dolgozott. 1963-ban azonban történt két tragédia, amelyeknek köszönhetően született meg ez az egyszerűségében is csodálatos szám. 1963 november 22-én meggyilkolták Kennedy elnököt, egy napra rá pedig Harold, Bobby bátyja vesztette életét egy késharcban. Ezek után írta meg Bobby Hebb a Sunnyt, bízva egy fényesebb, jobb jövőben. Szép és szomorú, nem? Morzsoljunk el egy könnycseppet, és gondoljuk át ezt az egész hatvanas-hetvenes évek dolgot. Amerikában ez az időszak elképesztően sűrű volt. Kennedy kiállt a feketék jogaiért, törvényeket hozatott a faji megkülönböztetés eltörlésére. Halála után új időszak kezdődött az amerikaiak történelmében. A hatvanas éveket ugyanis a Kennedy-gyilkosság mellett a vietnami háború is fémjelezte. És most ugorhatunk a következő dalra.

Harmadik ajánlatunk Scott McKenzie San Franciscója (Be Sure to Wear Flowers in Your Hair) 1967-ből:

https://www.youtube.com/watch?v=mJ_WG3d3GL8

„There’s a whole generation with a new explanation”

Ha pontosak akarunk lenni, akkor a San Francisco nem Scott McKenzie dala, hanem John Phillipsé. csak McKenzie énekelte fel (egyébként mindketten a The Mamas & the Papas tagjai voltak, ami egy egészen zseniális zenekar). A dal a hatvanas évek ellenkulturális megmozdulásainak a himnusza lett. Elsősorban a hippiké, de a korszakban egyébként számos a nők, az afro-amerikaiak jogaiért küzdő, az Amerikai Álmot felülbíráló kritikai mozgalom is gyökeret vert, San Francisco központtal. A 1960-as években fiatalok ezrei utaztak a szám hatására a nagyvárosba. Az eredeti felkérés csak arra vonatkozott, hogy Phillips írjon egy dalt, amivel lehet promotálni a Monterey Popfesztivált, a szám azonban túlnőtt szerzőjén. Elképesztő, hogy a zenének milyen ereje lehet – ezt, azt hiszem, manapság fel sem tudjuk mérni (igen, én is káráló öreg néni vagyok). A hatvanas évek ebből a szempontból bitang erős volt. Külön érdekes lehet számunkra, hogy az 1968-as prágai tavasznak is ez volt az egyik legjellemzőbb indulója. Ahhoz képest, hogy Phillips elvileg 20 perc alatt írta meg, egész jó teljesítmény.

Persze, ne hagyjuk ki a nőket sem a listából! Gender-tudatosak vagyunk, meg egyébként is: Janis Joplin, 1969, Summertime:

Ha még nem akadt ki a hippi-mérőtök (nekem nem tud ilyet), akkor jöjjön a hippikirálynő, Janis Joplin, a szám pedig legyen a Summertime. A dal eredetije George Gerswhin Porgy és Bess című operájának az egyik dala. Az a legenda járja, hogy Gershwin az ihletet egy ukrán altatódalból nyerte a megírásához. A Summertime az egyik legtöbbször feldolgozott szám – Ella Fitzgeraldtól és Louis Armstrongtól egészen a Morcheebáig sokan újragondolták.

A 27-esek klubjának (27 évesen elhunyt híres rock- és blueszenészek, többek között Jim Morrison és Kurt Cobain is ide tartozik) eredetileg egyetlen női tagja ezt a számot is „joplinossá” tette. Ettől függetlenül megmaradt az eredeti dal nagyívű, az érzelmektől szinte már szétszakadó jazz-jellege, amit Joplin rekedt, néha már-már hisztérikus hangja teljesen új szintre emel. A számot a Big Brother and the Holding Company-vel közösen dolgozta fel az énekesnő, és a zenekar második, Cheap Trills albumán jelent meg.

Utolsó, és egyben legvidámabb tippünk pedig a Mungo Jerrytől az In the Summertime, egyenesen 1970-ből:

Itt is befigyel egy kis nyögdécselés, mint Pitbullnál, de azért érezzük a minőségi különbséget! Ray Dorset, az énekes arcából olyan boldogság sugárzik, ami ragadós. A hálós felsőt lehet, hogy nem vállaltuk volna be, de a pajesszal összenövesztett szakáll igencsak impozáns, és mint azt megtudhattuk, menő is!

A zenekar egyébként a 1970-es években élte a virágkorát, és olyan rajongás övezte őket – Mungomania, így hívták –, amely a Beatlesét ostromolta. 1970-ben a Melody Maker zenei újság a legjobb új bandának választotta őket, majd 1971-ben bekerültek a világ öt (!) legjobb bandája közé. Kicsit reggae-s, kicsit folkos hangzásuknak köszönhetően Dél-Afrikában is nagyon népszerűek voltak. Mi csak annyit tudunk mondani: szakállra és jammelésre fel!

Na, most már rajtatok múlik a dolog. Mi adtunk tippeket, nektek csak fülelni kell! Mert ne feledjétek: hallgatni arany!

Ha kiegészítenétek a listát, tippjeiteket kommentben várjuk!

A kiemelt kép egy, a Woodstockon készült fotó. Forrás.