Oldie but goldie – The Clash
Azt hittétek, a Sex Pistols-szal kiürült az Oldie but goldie punk tölténytára? Dehogy, bőven van még patronunk. Aranyásó szériánk legújabb részében a The Clash-ről értekezünk, a zenekarról, amely innovatív módon találta meg a punk és a reggae közös halmazát. De nem kell parázni, matekról nem lesz szó.
Persze, azt kell mondjuk, minden a Sex Pistols-szal kezdődött. 1976 februárjában Joe Strummer megbabonázva áll a Sex Pistols koncertjén: „Láttam a jövőt – egy taknyos papírzsepkendőben – ott volt az orrom előtt. […] A Pistols kijött kedd este játszani és a hozzáállásuk ez volt: »Itt vannak a számaink, és rohadtul nem érdekel minket, tetszenek-e nektek vagy sem. Akkor is eljátsszuk őket, ha kibaszottul utáljátok őket.«”
A későbbi The Clash tagjai ekkor még szétszóródva, különböző zenekarokban játszottak Anglia-szerte. De május 30-án Bernard Rhodes és Keith Levene, akik ekkora már világi cimborák, ellátogatnak a The 101ers koncertjére, ahol Strummer énekel. A két srác egyöntetűen el van ájulva Strummer előadásmódjától. 48 órát adnak adnak neki, hogy eldöntse, hogy akar-e egy olyan banda tagja lenni, amely – saját bevallása szerint – akár a Sex Pistols riválisa is lehet. Az énekes 24 óra alatt dönt, és bumm, így lesz a The Clash.
Pennie Smith híres fotója: London Calling!
De miért érdemel a banda egy külön Oldie but goldie-részt? Ennek több oka van. A Sex Pistols-szal kapcsolatban már emlegettük a társadalmi érzékenység kérdését. Nos, ez a The Clash-nél a négyzetre emelődik. A zenekart gyakran aposztrofálják baloldali érzelműként, és ez a jelző valóban nem áll messze az igazságtól. Vessünk egy pillantást a dalszövegeikre. Vegyük például a White Riot-ot! A dal háttértörténete a következő: 1976-ban Strummer és Simonon csatlakoztak a lázongáshoz Notting Hillben, amely több száz fekete fiatal tüntetése volt a rasszista politika ellen. A White Riot tulajdonképpen azt pedzegeti, hogy a fehér fiataloknak is hasonlóan össze kéne fogni annak érdekében, hogy megoldják a különböző társadalmi problémákat: az alulfizetettséget, a szegénységet, hogy megállítsák azt a szennyfolyamot, ami London utcáin folyik ekkoriban – metaforikusan és a szó szoros értelmében is. Természetesen a The Clash, jó brit punk zenekarhoz mérten monarchia- és arisztokrácia ellenes volt.
A következő ok, amiért érdekes számunkra a The Clash, valamelyest következik az előzőből. A zenekarra hatalmas hatást gyakorolt a fekete militáns zene és a reggae. Olyannyira, hogy a tagok többször is ellátogattak Jamaicába, hogy megízleljék a reggae őshonos zamatát. A dolog mondjuk nem annyira sikerült, tekintve hogy a politikai helyzet olyan kiélezett volt ekkoriban Jamaicában, hogy Joe és Mick a szállodaszobában kellett, hogy töltsék a napjaikat. Az utazásról egyébként a Safe European Home tudósít.
No, de vissza az elmélethez! Sunshine-sunshine reggae! Bár látszólag távol áll a reggae-től a punk – képzeljük csak el a keletinél tarháló punkok boldog sütkérezését és ’mindenkitszeretek’ lazulását a napon –, de a kémia működik. Eminens példája a fúziónak a Bankrobber című The Clash-szám, amit a zenekar Mikey Dread reggae zenésszel készített.
A The Clash 1976-tól és 1986-ig létezett. London Calling című albumukat a Rolling Stone magazin a nyolcvanas évek legjobb albumának választotta (habár az album 1979-es, de sebaj), az 1982-es Combat Rock című lemezük pedig kétszeres platinalemez lett az Államokban. Szerkesztőségileg üzenjük minden kedves olvasónak, hogy ne ragadjatok le a Should I Stay or Should I Go-nál, mert a The Clash annyi meglepetést tartogat, hogy jobb, mint a Kinder-tojás. Viva la punk-reggae!
A borítókép forrása: MetroLyrics.
