Amikor a MATÁV menőbb volt, mint az Apple
Időgépek márpedig léteznek, úgy hívják őket: telefonfülke. Ráadásul ahhoz, hogy visszarepítsenek minket az időben, nem is kell használnunk őket, elég az is, ha csak a szemtanúi vagyunk egy utcai fülkéből folytatott beszélgetésnek. A látvány azon nyomban előhívja a régi emlékképeket, amikor még életünk szerves részei voltak a sötétpiros kabinokban helyet foglaló kék készülékek.
A telefonfülkék egy városi utca összképében éppen olyanok, mint a piros tűzcsapok. Ott vannak, nem is kevesen, mégis gyakran észre sem vesszük őket, annyira belesimulnak a látványba. De hogy ki tette oda, ki használja azokat, és egyáltalán, mi indokolja még 2015-ben is a létezésüket, első pillantásra rejtélynek tűnik. Amikor körbekérdeztem kis szerkesztőségünkben, hogy ki telefonált már utcai fülkéből és ki nem, az derült ki, hogy a többség (6/2 arányban) azért még igen. Persze az is kiderült, hogy Lilla például már több, mint tíz éve, Kriszti pedig anno begyűjtött egy kagylót, és ez, köztünk szólva, nem semmi. Dani csak ezt a partifotót küldte, ami valószínű, hogy szintén nem a telefonfülke helyes használatát illusztrálja:
De hogy visszatérjek az eredeti felvetésre, vagyis hogy kik tették oda és egyáltalán kik használják ezeket a fülkéket, kicsit utánajártam a kérdésnek – a múltnak és a jelennek is: dobj be még egy kis aprót, indul az időgép!
Kis budapesti fülketörténet
Budapesten az első telefonközpontot Puskás Tivadar építtette ki. A rohamtempóban terjedő új kommunikációs eszköz megjelenése után nem sokkal megszületett az üzleti felismerés is: kávézókban, és egyéb üzletekben pénzért lehetett telefonálni. Hogy az alkoholfogyasztást ez mennyire lendítette fel, azt nem tudom, de nem sokkal később, az 1880-as években már meg is jelentek az első nyilvános telefonállomások. Ezek a fedett, saját világítással rendelkező „kabinok” voltak az első állandó budapesti telefonfülkék ősei. Az igazi fülkeforradalom azonban csak 1927 után tört ki, amikor is megszületett a Magyar Telefonautomata Rt. (Matart). A vállalat célja a nyilvános, pénzérmékkel működő telefonkészülékek tömeges elterjesztése volt, ennek megfelelően még az első évben 200 db új fülkét állítottak üzembe – írja Szabó Attila az Archívneten. A legelső készülékek a Duna és a Nagykörút által határolt területre kerültek, vagyis kijelenthetjük, hogy már akkor is ez a környék volt a legmenőbb, pedig akkor még nem volt Gozsdu udvar sem. Az utcai telefonálás iránti hatalmas igényt viszont mutatja, hogy a világháború elejére a cég már közel 2000 telefonfülkét üzemeltetett a fővárosban.
A világháború során azonban az utcai fülkék kevés kivétellel mind megsemmisültek, így 1946 után az egész hálózatot újra kellett építeni. Az ötvenes évek elején a Matart megszűnt, a fülkék üzemeltetését a Posta vette át. Ekkoriban azonban érthető módon nem a telefonállomások újjáépítése volt a legsürgetőbb feladat (kinek kell telefonfülke, ha nincsenek hidak?), így ismét előtérbe kerültek a kávézók, trafikok és egyéb “kiskereskedelmi helyszínek”. Újabb áttörést csak a hatvanas évek hoztak. Ettől kezdve a Posta több nyilvános pályázatot is hirdetett az új telefonfülkék kinézetére, ennek eredményeképpen legalább húsz különböző típust állítottak a város utcáira. A budapesti telefonfülkék és készülékek tehát már a múltban is figyelemreméltó sokszínűséget mutattak – érdekes időutazás Frisnyák Zsuzsa kísérlete ezek bemutatására.
Mi a helyzet ma?
A rendszerváltás után a Magyar Posta távközlési feladatait az 1991-ben alapított Matáv Rt. vette át (viszket a tenyerem, hogy írjak pár szót a telefonkártyákról, de nem, talán majd később…), napjainkban pedig az utcai telefonfülkék felügyeleti joga a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság kezében van. És akkor itt az ideje a válaszoknak! Miért nem nyomta le a mobilpiac végleg a kis piros fülkéket? Az esélyegyenlőség miatt: az elektronikus hírközlésről szóló törvény ugyanis előírja, hogy meghatározott számú lakos (ez folyamatosan változik, jelenleg 3000 fő) után kötelező egy-egy „nyilvános telefonállomás”, ez alatti lékszám esetén pedig településenként egy. Telefon nélkül tehát nem maradhat senki! Erre az elvre egyébként van a világban ellenpélda is: Finnországban és Jordániában a kétezres évek közepén simán leszerelték az összes telefonfülkét, merthogy minek az, már a csapból is Viber jön.
A telefonfülkék üzemeltetése egyébként itthon nagyrészt a Magyar Telekom kezében van. A cég sajtóirodája a kérdésemre azt a tájékoztatást adta, hogy (egy 2014. szeptember 30-i adat szerint) jelenleg összesen 6646 db közterületi nyilvános telefont üzemeltetnek. Hozzátették, a nyilvános telefonhasználat a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején volt a „csúcsponton”. Akkor egy nyilvános készülékről havonta több, mint 10 órát telefonáltunk, ma már azonban egy óra alatt van egy-egy készülék (rendeltetésszerű) használati ideje.
Fotó: tajkep.blog.hu
Akváriumtól Örkényig – élet a halál után?
Az internet egyik örökzöld slágertémája az üzemen kívül helyezett telefonfülkék alternatív felhasználási módja. Oszakában akváriummá, New Yorkban internetfülkévé, Londonban napelemes mobiltelefon-töltőkké, sok más városban pedig könyvkölcsönzővé alakítottak át eredeti funkciójukban kiüresedett fülkéket. Magyarországon ezen a téren a helyzet nem ennyire kreatív. A Telekom a múltban ugyan kísérletezett SMS képes telefonokkal és multimédiás szolgáltatással, ám a cég szerint az érdeklődés messze elmaradt az elvárttól. (Én ezt úgy értelmezem, hogy senkit nem érdekelt.) Jótékonysági vonalon is történt próbálkozás: 2012 decemberében 25 telefonfülkét Adományfülkévé alakítottak át. A régi telefonfülkék újrahasznosításával persze nem csak a szolgáltatók kísérleteznek. Az elmúlt években a Nyugati téren több alkalommal is a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület állított fel egy időszakos telefonfülkét. A „beszélő fülke” ismert színművészek hangján megtörtént segélyhívásokból adott válogatást a kagylót felemelőknek: az akció a családon belüli erőszakra kívánta felhívni a figyelmet.
Egy másik, állandó fülkét Budapest határában, Remeteszőlős faluban állítottak fel, egészen más apropóból. “A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.” Az idézet Örkény István egyik egyperceséből, a Ballada a költészet hatalmáról címűből származik. A történet főszereplője egy telefonfülke, ami egy, a kagylójába elmondott versrészlet hatására felkerekedik, és elhagyja a várost. A fent leírt virágos réten állapodik meg, ahol „… azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn… A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.” A fülkét az Örkény-centenárium évében, 2013-ban állították fel, vonalat nem ad, de ha felveszik a kagylót… nos, nem nehéz kitalálni, mi történik: egy hang szól a múltból.
Fotó: kotvefuzve.postr.hu
