Ugyanaz a moslék

Vujity Tvritko „Trianon-filmet” forgatott. Sokan kifejezetten sokat vártak tőle: egy új stílusú megközelítést, tabuk döntögetését, a régóta esedékes kibeszélés kezdetét. Voltak viszont – mint például jómagam is –, akik semmit. Amit viszont végül kaptunk, az még annál is kevesebb volt. Számomra mégsem elsősorban a film, sokkal inkább a készítője az, aki vállalhatatlan.

„Azt láttam, hogy sok embernek nagyon sok minden van a fejében Trianonnal kapcsolatban. Amikor a Facebook-oldalamon elkezdtem promotálni a filmet, akkor mindenki megírta hozzászólásában a „tutit”. Nagyon sokan tudnak Trianonról, de sok mindent rosszul” – nyilatkozta a hirado.hu-nak meglehetősen nagyképűen Vujity Tvritko. Számomra eléggé visszás az, hogy történelmünk talán legnagyobb traumájának akármilyen feldolgozását egy olyan embertől várták sokan, aki arról a leghíresebb, hogy soha nem veszi le a sapkáját. És hogy nem lehet kiejteni a nevét. (És nem, ez esetben az sem szempont számomra, hogy történetesen ő maga határon túl született.) Egy olyan embertől, akit legutóbb is azért rúgtak ki, mert hazudott, sőt, akinek a hazugság csak egy bevett munkaeszköz.

Ez utóbbit ő maga nem is tagadta soha, mert állítása szerint sok esetben csak úgy tudott eljutni bizonyos helyekre, vagy összehozni egy-egy interjút, hogy egészen más személynek adta ki magát: orvosnak, önkéntesnek, diplomatának, afrikai állampolgárnak stb. Szerintem már ez önmagában felvet néhány etikai problémát (például átverni az interjúalanyt, csak hogy információkat szerezzünk meg tőle), de ez manapság sajnos inkább már csak ízlés kérdése.

„Újságíró vagyok. Amikor az Egyesült Államokban beültem a Miami Egyetem első órájára, azt mondták: bármit csinálhatsz, csak soha ne hazudj! Ennek ellenére gyakran kénytelen voltam.”
„Kénytelen voltam” – mondja. Erről azért szívesen megkérdezném néhány tisztességes újságíró véleményét, olyanokét, akik enélkül a „kényszer” nélkül is el-elboldogultak valahogy, netán még értéket is teremtettek.

Legutóbb, úgy öt éve viszont konkrétan azért rúgták ki a TV2-től, mert az egyik riportjában ennél sokkal durvábban csalt, méghozzá nem „kényszerből”. Egy kukoricalopásról (…) forgatott riportot Tvritko, csakhogy hamar kiderült, hogy a kisfilmben bemutatott „tolvajok” kivétel nélkül mind statiszták voltak, azaz a stáb fejenként fizetett nekik, hogy vállalják el a szerepet. Igen ám, de ha valaki a médiában akarja eltölteni az életét, akkor az egyetlen igazi értéke, amije van, az a neve. (És most inkább tekintsünk el attól az olcsó gegtől, hogy ő már azt – ti. Balogh Szilárd – is eldobta a pályája kezdetén.) A történteket belső vizsgálat követte, végül kirúgták.  Az ilyen esetekről mindenki, legalábbis a közvélemény nagyobb része tud, de a szakma örökre meg is jegyzi. Megjegyzem, neki már korábban sem volt jó híre ilyen téren, vagyis jó esély van arra, hogy nem is ez volt az első ilyen jellegű hazugsága, hamisítása.

És ha már itt tartunk: manapság, amikor az információs és kommunikációs lehetőségek tárháza gyakorlatilag kihasználhatatlanul gazdag, nagyon nehéz nem lebukni. Legyen szó egy plagizált disszertációról, egy lopott dalról vagy csak egy kitalált, de igaznak tálalt sztoriról, a sánta kutya után már szaladni is felesleges, elég csak kényelmesen lefuttatni pár keresést. De azért ez nem volt mindig így! Gondoljunk csak bele, hogy a kilencvenes években, amikor nem volt internet, de tévécsatornából is csak alig egy tucat, mennyi esély volt arra, hogy egy ilyen, a kukoricás riporthoz hasonló csalás lebukjon? Szinte semmi! És itt, Magyarországon (is), az újdonság ereje és a táguló világra irányuló élénk kíváncsiságunk miatt éppen akkor volt óriási kereslete a különböző „exkluzív”, vadregényes riportsorozatoknak. Ilyen volt Tvrtko Pokoli történetek című műsora is, vagy Frei Tamás Dossziéja.
Lám, mekkorát bukott ő is 2002-ben, a kamu orosz bérgyilkos történetével! Ott, mint kiderült valójában egy autószerelőt láttunk a főszerepben brillírozva. Frei persze máig tagadja, hogy hibázott volna, de az az igazság, hogy csak két eset lehetséges: vagy ő vert át minket, vagy őt verték át alaposan.

Dokumentumfilm-készítőként persze így is, úgy is megbukott, a hitelességét végleg elvesztette. Nagyjából ettől az ügytől datálódik egyébként (legalábbis a nyilvánosság előtt) Frei Tamás és Juszt László ellentéte is. Utóbbi volt ugyanis az, aki – állítása szerint – néhány oroszországi telefonhívással leleplezte a csalást. Azt a mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan kivel is beszélt, ráadásul Frei szerint valamiféle zsarolás is volt a történetben – szóval ki tudja. A történet akkor nagyot szólt, Frei pedig nem sokkal később visszavonult a tévézéstől. És bár azóta eltelt majdnem másfél évtized, de még nemrégiben is, mikor éppen ő volt Friderikusz Sándor legutóbbi műsorának vendége, Juszt nem bírta ki, muszáj volt egy hosszú Facebook-posztban ekéznie a „kávékirályt”. Többek között ezt írta:
„Szakma-szerte ismertek voltak különböző kisebb-nagyobb hazugságai, vagy ahogyan ő fogalmazza entertainment elemei.”

Érdemes elolvasni az egész posztot, bár ki tudja mennyi benne az igazság. Kívülről nehéz megmondani. Ahogy az emberben felvetődik, hogy vajon éppen Juszt László vagy Friderikusz Sándor mennyire voltak „tiszták” a kilencvenes években, vagy akár az azóta eltelt időben. A tévében ugyanis nyilván mindig is sok volt a csalás, a hazugság. És igen, tehetnénk itt egy hosszabb kitérőt a politika világa felé is, akár 1990-től kezdve, de itt most ettől tekintsünk el. Egy fröccs mellett valahol, offline, talán. De a kertévés szenzációhajhászás egészen más téma.

És – hogy visszakanyarodjak a kiindulópontra, Trinanonra, – ezért is dühítő rettenetesen, hogy erre a szintre butították le a magyar történelem egyik legnehezebb kérdését. Hogy már ez a műsor is gyenge, manipulatív eszközökkel készült, régóta ismert tényeket szenzációként tálalva, amiket tisztességesen is be lehetett volna mutatni. De tovább megyek: a békeszerződés szövegét ki is adták könyvben, az nem valamiféle kuriózum. Nekem is megvan, itthon, a polcon. Tvrtko azonban a tisztességes tálalás helyett ócska bulvárköntösbe bugyolálta azt a témát, ami nemcsak történelmi, hanem jelenkori viszonylatban is kiemelkedő jelentőségű. Jó lenne kibeszélni, feltárni, bizonyos értelemben lezárni – de nem így. Az pedig különösen kiábrándító, hogy éppen a valaha még számos színvonalas dokumentumfilmet felvonultató Duna Tv adott teret és lehetőséget ennek a már mindenhol hitelét vesztett, kirúgott, hazug embernek. Ezért minden szempontból nagyon kár volt.