Miért olyan nagy szám a Mester és Margarita?
Mihail Afanaszjevics Bulgakov mesterművét, a Mester és Margaritát nem nagyon tanítják a középiskolában. Ez egyrészről szégyenletes kár, másrészről viszont hálát adok a Jóistennek, hogy nem csináltak legalább ebből a remekműből gyűlöletes kötelezőt.
Ahogy töprengtem azon, hogyan írjam meg, mitől olyan nagy szám ez a regény, folyton falakba ütköztem, hiszen ezt nem lehet csakúgy összefoglalni. Hogy ihletet találjak a cikkhez, ahhoz a régi, soha be nem vált módszerhez folyamodtam, hogy rákerestem a regény elemzéseire, hátha ötlettel szolgálnak. Hiba volt, csupa száraz elemzést találtam, amelyek hosszú oldalakon keresztül részletezték a mű irodalmi jelentőségét, akkurátusan felszeletelték jelentésrétegeit, fregolira aggatták cselekményszálait és feszítővassal feszítették szét cselekményidejét. Ahogy nézegettem ezeket a boncolási jegyzőkönyveknek is beillő lélektelen karakterszámhajhász maszlagokat, egy pillanatra felderengett, hogy anno miért is sikerült az egyetemnek megutáltatnia velem az olvasást egy időre. Mert a könyvek fölötti agonizáláson túl alig maradt időm azok élvezetére.
Szóval a mai cikk egy kicsit rendhagyó lesz, nem fogom részletesen taglalni, mitől is olyan nagy szám úgy egész pontosan, mert akkor az olvasóm rögtön átkattintana a Facebookra megnézni az értesítéseit, és nem is hibáztatnám érte. Inkább csak arról szeretnék szólni, hogy miért nem olvasnak sokszor az emberek, és hogy ti miért olvassátok el konkrétan a Mester és Margaritát.
A legnagyobb baj az olvasás népszerűsítésével az, hogy irodalmi jelentőségénél fogva akarják ráerőszakolni az emberekre a művet, nem pedig úgy, hogy esetleg válaszolnánk a kérdésre, mit adhat a mű személyesen az olvasónak. Jó könyvek vesznek el a gyomorforgató szakszavak, fellengzős fülszövegek és tantervi besorolások balladai homályában. A Mester és Margarita egyetemi tananyag, hogy még véletlenül se jusson eszébe elolvasni a szerencsétlen tinédzsernek abban a lélegzetvételnyi időben, ami Ady életrajzának részletes számonkérése és a matematika kisérettségi között telik el. Aztán, mikor már a mérnökire jár, miért is érdekelné a dolog. Én is csak találomra lekaptam anyám polcáról 13 évesen. A magyartanárom meglátta nálam, és azt mondta, ne olvassam, mert úgyse fogom még érteni. De engem hálistennek nem olyan fából faragtak, hogy egy ilyen intés kedvemet szegje. Tehát a véletlennek és a dacnak köszönhetem, hogy megismerkedhettem vele.
De térjünk a lényegre. A 30-as évek Moszkvájában járunk, egy olyan társadalomban, ami a vallást erőszakosan tiltja, és ahol a vezetők pökhendi módon meg vannak győződve róla, hogy természetfeletti erők nem léteznek. Ebbe a Moszkvába pedig ellátogat… Na ki? Hát ki más, a Sátán személyesen, és kísérete, egy behemót nagy fekete macska és egy rejtélyes, pepita öltönyös úr, hogy megtartsák szokásos partijukat, ahol a holt lelkek forgatagában anyaszült meztelen hölgyemények táncolnak frakkos gavallérokkal. Közben pedig csakúgy mellékesen bolondot csinálnak az egész városból. Szó szerint, mert akivel találkoznak, az vagy meghal, vagy az elmeosztályra kerül. Így jár Ivan is, a költő, aki a zárt osztály szomszéd szobájában megismerkedik a Mesterrel, az íróval, akinek szerelme, Margarita a Sátánnal szövetkezve szabadítja majd ki őt onnan. De hogyan! Nem lövöm le. 
Szóval pokolba az intertextuális, életrajzi összefüggésekkel, meg a mű rétegeivel: Ez a könyv hihetetlenül szórakoztató! Könyvalakban azóta talán soha senki ilyen görbe tükröt nem tartott a szovjet társadalomnak. Lehetne elemezni, hogy hogy érnek össze a szálak, melyik szereplő milyen valós személlyel megfeleltethető, és hogy milyen erkölcsi kérdéseket feszeget, de az a mű halála. A társadalomkritikát, a lelkiismeret ingerlését érezzük egy kellemes olvasmányélményen keresztül is. Ezen a könyvön magyarosként a világirodalom vizsgára készülve, kialvatlanul és szemünkben szétpattant erekkel is olyan jókat nevettünk, mint senki más a vizsgaidőszakban.
Szeretettel ajánlom hát ezt a könyvet mindenkinek, aki izgalmas, szórakoztató olvasmányra vágyik, ami csakúgy mellesleg a szovjet valóságnak tett legnagyobb beintés és a világirodalom egyik csúcsa is egyben.