Oldie but goldie – Jazz edition
Hol is kezdjem?
Néhány éve coming outoltam s miután magamban már helyretettem a dolgokat, a nagy nyilvánosság előtt is felvállaltam végre: imádom a giccset. Ahogy beköszöntenek a hűvösebb napok, itthon előkerülnek a fluffy zoknik, lehetőleg neon színekben és csillámosan, magamra húzom a szőrös, mackófülekkel ellátott melegítőpulcsimat, s végre anélkül fújhatom be magam az ordenáré, tolakodó vattacukor illatú parfümömmel, hogy ellepnének a darazsak. Ez az én kis guilty pleasure-öm, amire amúgy semmi nem utal abból, ahogy egy átlagos napon megjelenek odakinn, az emberek között.
Természetesen eme csendes téboly betetőzése karácsonyra esik, és én úgy kajálom be az egészet, ahogy azt kell. Viszont egy dolog van, amiben nem ismerek tréfát: a zene. Ja, nem arról van szó, hogy abban ne szeretném a giccset, ugyan, dehogy! A barokk muzsika számomra maga a mennyország és Wolfie is mindig levesz a lábamról (igen, Mozartról beszélek), de ebbe most nem kezdek bele, különben sose érek ennek a cikknek a végére. Lényeg a lényeg, hogy a giccs jó, a giccs a barátunk, de csakis a minőségi.
Nem a Last Christmas meg a Jingle bell rock, ami a seggrázós műanyag mikulásokból szól az aluljáróban, hanem az, ami abba a sosemvolt, képeslapszerű világba repít, ahol minden forralt bor és mézeskcsalács illatú, ahol a ropogó hóban az emberek vidáman fázva cipelik a karifát, és ahol mindenki békében örül egymásnak a vacsora mellett (hát persze).
Nekem ezt adja a jazz ilyenkor. Ezért szeretném megmutatni nektek, hogy Bublén túl (helyett) is van mit hallgatni fadíszítés közben, például a műfaj nagy klasszikusait, úgy, mint:
- Louis Armstrong
Csodálkoznék, ha őt bárkinek is be kellene mutatnom, a jazztörténelem egyik vezető alakja, nincs szalagavató What a wonderful world nélkül, Kiskegyed reklám meg C’est ci bon nélkül (tudom, nagyon furcsa dolgok maradnak meg a fejemben), de, megkockáztatom, legalább annyian ismerik inkább tőle a La vie en rose-t, mint az eredetit, Piaftól. Meg ott van a Hello Dolly vagy When the saints go marchin’ in, amelyeket valószínűleg szintén nagyon keveseknek sikerült elkerülnie, szóval van egy pár száma, na.
Idén a gyömbéres keksz mellé ezt ajánlom tőle:
- Nat King Cole
Armstronggal ellentétben az ő nevét már jóval kevesebben ismerik itthon, pedig session zenészként Cole többször is a zongorához ült Satchmo mögött. Ezzel szemben Amerikában veszettül népszerű, amin őszintén nem csodálkozom. Azért persze ismerős lehet tőle is 1-2 szám, például a L-O-V-E című, ami számtalan soundtracken megtalálható (nem, nem fogom bevallani, hogy én melyik filmből emlékszem rá ilyen jól), vagy a Mona Lisa és az Unforgettable. Ami miatt ő az én első számú kedvencem, az a hangja, ami olyan, mint a folyékony arany…vagy mint egy bögre narancsos forró csoki, amit stílszerűen a kandalló mellett ajánlok elfogyasztani a következő melódia kíséretében:
- Ella Fitzgerald
Ismét egy „pont” a zenetörténelemben, nem definiáljuk, neve önálló fogalom, a jazz nagyasszonya. Szintén voltak közös fellépései Armstronggal ráadásul még a nagy áttörése előtt, millió album, díjak, miegyebek emelik a popkultúra ikonjává. Kétszer járt Budapesten is, szóval remélem, őt azért már illik ismerni. Olyan számokról biztosan, mint a T’aint what you do (keressétek a ’97-es Lolita soundtrackjén), az A-tisket A-tasket, vagy a Bicska Maxi az ő előadásában. No de, száz szónak is egy a vége, én kifejezetten erre szeretek fenyőfát díszíteni:
- Nina Simone
Nos, akit a végére hagytam, ő egy kicsit kilóg erről a listáról, ugyanis finoman szólva sem a karácsony az ő terepe. Az első három pontban szereplőhöz képest ő a legfiatalabb is; az zenélésen kívül még emberjogi aktivistaként is működött, méghozzá olyan jól, hogy ki is tiltották az Államokból. Egyszer próbált visszatérni, akkor meg a vietnámi háború miatti tiltakozásból nem fizetett adóhátralékai miatt rögtön le is tartóztatták, szóval végül inkább itt maradt Európában. Szóval Nina nem volt az a tünci-típus, na. Ahonnan ismerheted (ha máshonnan nem is): VH1 reklámok, kb. 10 éve (I wish I knew how it would feel to be free), Danone-reklám, kb. 7-8 éve (My baby just cares for me), Sherlock 2/3 és/vagy A Thomas Crown-ügy (Sinnerman) (és több ilyen marhaságra már nem emlékszem 🙂 ). Szóval akkor szaloncukrot a kézbe, friss ajikat magad köré és egy teletubbie-nagyölelés annak, akit ebben a pillanatban a legkevésbé utálsz legjobban szeretsz.
Boldog karácsonyt, srácok! 🙂
