Öreg barátom, J. D. Salinger
Vannak írók, akiknek lubickolni lehet a szövegeiben. Nem azért, mert annyira fordulatosak, vagy netán haláli sztorikat mondanak. Hanem azért, mert őket olvasva zsigerileg érzi az ember, hogy valami történik. Ezt szokták katarzisnak hívni. Magunkat találjuk meg a szövegben, ráismerünk valamire. Arra, hogy a világ mocskosul bonyolult, és rohadtul tud fájni, de nagyon szép, épp ezért szép. Nem kell ehhez a szánkba rágni bölcsnek szánt mondatokat, mint Paulo Coelho. Elég csak csalás nélkül szétnézni könnyedén.
SPOILER ALERT!
Ez az, ami elképeszt Salingerben. A mondatai olyan könnyűek, mint egy madárpihe. Szellemesek, szépek, okosak, de sosem, tényleg, sosem giccsesek vagy patetikusak. Csak zajlik az élet. Kanapékon, asztalok mellett, hálószobákban. Festők jönnek, valaki egyetemre megy, valaki a seregbe. Valaki pedig öngyilkos lesz. Ez a valaki pedig Seymour Glass. Salinger történeteiben ténylegesen nem jelenik meg Seymour, egy-két novellában lehet csak nyakon csípni (például az Ilyenkor harap a banánhal címűben, ami a világirodalom egyik legjobb novellája), de szelleme ott munkál a szerző összes írása mögött, melyeket a Glass családról alkotott. Mindegyik testvér (a néhai Seymour, Buddy, Boo Boo, Walt, Waker, Zooey és Franny) átlagon felüli intelligenciával rendelkeznek. Gyerekkorukban mind egy rádióadás (az Okos gyerek) szereplői voltak, ezért a legtöbb ember ismeri őket, s meg is van a véleményük róluk: elképesztő kis teremtmények vagy rettentő okostojások. A Franny és Zooey mellett a Magasabbra a tetőt, ácsok, a Seymour: Bemutatás készült el a családról szóló szériából. Érdemes tehát a Zabhegyező (Rozsban a fogó) szerzőjét nem csak Holden Caulfieldről ismerni. Egyébként a Tenenbaum, a háziátok, Wes Anderson filmje sokat merített a Glass-figurákból.
Talán eddig is észrevettétek, hogy ez nem hagyományos könyvkritika, szerzői portré. Habár kritikusként dolgozom, Salingerről nem tudok másként írni, csak lelkes olvasóként, már-már fangirlként. Huszonévesen olvastam a Franny és Zooeyt, a Glass család két legkisebbjéről szóló könyvet. Ilyen mondatok voltak benne:
„Nem félek attól, hogy összemérjem a tehetségemet a másokéval. Éppen ellenkezőleg. Mondd, vak vagy? Éppen attól félek, hogy végül is én akarom majd összemérni a tehetségemet a másokéval. Ez az, ami megrémít. Ezért szálltam ki az egyetemi színházból. Mert túlságosan is hozzászoktam a dicséretekhez, a tapsokhoz, az ömlengésekhez, sőt még örülök is neki. Azt hiszed, jót tesz az embernek? Lesült a bőr a pofámról. Belebetegedtem. Belebetegedtem abba, hogy nincs annyi merszem, hogy nulla merjek lenni. Belebetegedtem a magam meg a mások becsvágyába.”
Végtelenül hálás voltam ezekért a sorokért Frannynek, aki a könyvben kb. annyi idős volt, mint az olvasás idején én, és a bölcsészkaron tanult, angol szakon. És minden pórusa tiltakozott ellene. Én is minden percemben ezzel küzdöttem akkoriban: végtelenül idegesített a környezetem, a tudálékos bölcsészek, akik szakszavakkal lőttek a kevésbé olvasottakra, egymásra, akárkire, a hobbijuk pedig az volt, hogy gúnyos félmosollyal alázták le az ember önbecsülését. Ráadásul, végtelenül idegesített a saját viselkedésem is. Az, hogy hagytam, hogy ez zavarjon, hogy nem láttam be az öntelt álarcok mögé. S ekkor teljesen véletlenül találtam rá erre a könyvre (így születnek a legmeghatározóbb olvasmányélményeim). Egy étteremben, majd egy szoba kanapéján játszódik az egész. De ami kinyílik általa, az a világ. Nekem és még sokan másoknak is: a művészet. Barátom lett ez a könyv, útmutatóm. Mikor szomorú vagyok, felcsapom, és másodpercek alatt visz a lendülete. Hogy valaki így bírja a nyelvet, mint Salinger, nagyon ritka. Hogy ilyen eredendően áradjon belőle a szellemesség, leleményesség, egy percit sem terhelve az olvasót. Ez az én kis szanatórium, egy rövidke könyvbe zárva. Erre mondaná Kundera, hogy a lét elviselhetetlen könnyűsége sűrűsödik itt össze.
Beszéljünk még egy kicsit Zooey válaszáról Franny egzisztenciális válságára:
„Ne háborogj itt általánosságban mindenféle ego ellen. Ha tudni akarod, véleményem szerint az összes bajnak a felét a világon olyan emberek okozzák, akik nem használják az igazi énjüket. Vedd például ezt a te Tupper professzorodat. Mindazok után, amit meséltél róla, fogadnék akármibe, hogy az a valami, amit felhasznál, az tehát, amit te az ő egójának tartasz, egyáltalán nem is az egója, hanem valami annál sokkal szennyesebb, de éppen nem alapvetően lényeges képesség, melynek történetesen birtokában van. Uramisten, hát nem elég régóta jársz már iskolába, hogy ismerhesd ezt a típust? Vakarj csak meg jobban egy ilyen rossz tanárt – vagy felőlem akár egy egyetemi tanárt is –, és minden másodikról kiderül majd, hogy ragyogó autószerelő vagy kőfaragó lehetett volna, ha pályát nem téveszt.”
Talán ironikusnak vélitek az utolsó idézett mondatot, de Zooey halálosan komolyan gondolja ezeket a sorokat. Mindenkinek meg kell találnia azt, amiben ki tud teljesedni, amely által a nagyobb egész része lesz. Teljes mindegy, hogy az cipőfoltozás, vagy egy ország kormányzása. Salinger műveit átlengi ez a nagyon bölcs, részben taoista felfogás. Ha az alázatunkat adjuk valaminek, amit szeretünk csinálni, akkor megtörténik a vágyott feloldódás. Kevesen tudják ezt. Számomra ők az igazi írók és költők. Mint Pilinszky János, hogy haza is beszéljek. Érdemes megnézni ezt a videót, melyben erről a feloldódásról is beszél.
Talán elég volt ennyi az ömlengésből. Ha meghoztam a kedvetek, Salinger gyakorlatilag minden írását megtaláljátok a Terebess Ázsia e-Tárban. Némelyiket Tandori Dezső fordította. Olvassátok. Épüljetek belőle.