A méret a lényeg

Isten tudja csak tán, hanyadjára kaptam meg ma a következőket a konditeremben egy fickótól, mikor elmeséltem neki, miről írok ma: alacsonynak lenni tök jó, az alacsony nők cukik, az alacsony nőkkel sokkal előzékenyebbek a pasik. Az alacsony nők olyan kis „kompaktok”, a nőknek amúgy sem kell magasnak lenniük. Megkérdeztem tőle hát, hányszor volt már alacsony nő életében, és midőn hogy én csak az voltam világ életemben, így a véleményem a témában azt hiszem, megalapozottabb. Szóval azok számára, akik szerint cukik vagyunk, most elmondanám, milyen is valójában az élet 160 cm alatt.

Maradjunk a konditeremél: például nem tudok használni egy csomó gépet, mert nem elég széles a karfesztávolságom, nem ér odáig a lábam és már így is a mínusz egyedik szintre van állítva a bringa ülése.

Az álló szoliban nem érem el a kapaszkodót, mint ahogyan nem érem el a BKV-n sem. Ez persze nem szokta meggátolni abban az utasokat, hogy teljes testtel nekidőljenek egy kapaszkodórúdnak, engem meg ez abban, hogy akkor az öklömet végig a gerincükben érezve élvezhessék társaságom az utazás ideje alatt. De nem ez az egyetlen dolog, amivel utazás közben meg kell küzdenem. Vannak azok az utasok, akik szeretik belepasszírozni a seggüket a metrón az ülések szélén lévő korlátba, ami, ha szélen ülök – már pedig ott szeretek – nekem pont fejmagasságban lesz így. Szintén fejmagasságban van mások hónalja, ha véletlen mégis állnom kell.

Bónuszként említeném meg, hogy a combino üléseiről sem ér le a lábam. Persze hordhatnék magas sarkút, de tipegjen bennük 0-24 az, akinek két anyja van.

Ha már itt tartunk, akkor ejtenék egy pár szót a ruházkodásról. Azzal, hogy nem vagyok hajlandó (és képes) állandóan magas sarkakon nyomulni, csak látszólag könnyíti meg a dolgom, hiszen csak vertikálisan nem érek el egy normál méretet, horizontálisan totál átlagos a kiterjedésem, magyarán szólva a lábam pont akkora mint egy átlag nőé. Nagyon meg kell válogatnom a számomra is viselhető cipőfazonokat, mivel a legtöbben ennek okán úgy festek, mint egy L-betű.

Az nyilván alap, hogy az összes nadrág minimum 15-20 centivel hosszabb, mint a lábam, ezt már észre sem veszem. Aztán ott vannak a ruhák és kabátok, amikor is a méretemben jó miniruhák nekem térdig érnek, a térdig érőnek szánt kabátok meg lábszárközépig. Ha pedig oversize fazont akarok, akkor csak leveszek egy átlag női méretet és tádámmm… Ja igen, a méretek. Egyrészről tök gazdaságos és praktikus lehetne, hogy sok minden jó rám a gyerekosztályról, de ha blúzt akarok venni, akkor teljesen hamvába holt minden próbálkozás: a normál női méretek lógnak, a gyerek blúzok meg szétpattannak a mellemen.

Mondjuk a gyerekosztályon való flangálást valószínűleg csak én érzem kényelmetlennek, mivel legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnök a valódi koromnál, ez az eladóknak szinte természetes lehet. Csodás érzés egyébként, mikor így, hogy már közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz, tőlem csak pár évvel idősebb nők lekishölgyeznek, vagy olyanokat vágnak a fejemhez, hogy „majd megtudod, ha egy kicsit idősebb leszel”. Vagy amikor a saccra tőlem három évvel fiatalabb eladólány elkéri a személyimet a cigiboltban (majd prüszkölve-fuldokolva, kidüllesztett szemekkel olvassa fel a születési dátumom). Lassan már arra is csak legyintek, hogy semmilyen hivatalos helyen, bankban vagy postán, nem vesznek komolyan; a múzeumban csak rám néznek és egyből adják a diákkedvezményt (noha nem vagyok diák).

Végül pedig a legmegalázóbb szituáció, ami sajnos folyamatosan adódik méretemből fakadóan: amikor kénytelen vagyok megkérni valakit a boltban, hogy vegyen le nekem valamit egy magasabban lévő polcról. Látom a szemükben ilyenkor a legutáltabb mondataim egyikét: „jaj, de cuki, de aranyos”, miközben én nem vagyok cuki, nem vagyok aranyos, hanem egy rideg, cinikus nőszemély, aki ráadásul abban a pillanatban rettentően dühös is. De még dühöngeni se lehet egy jót, mert csak úgy nézek ki tőle, mint egy pufogó aranyhörcsög, ami megint csak „olyan cuki”.

Hát ilyen.

Kedves törptesók, kinek mi a kedvenc élménye a mélységével kapcsolatban?