Tisztelt Utasaink!

Az hiszem, a legtöbb budapestiből simán Mandzsúriai jelöltet lehet csinálni azzal az ártatlan szóval, hogy „pótlóbusz”.

Az elmúlt pár évben nagyon sokat és előnyére változott a főváros, én a „mocskos BKV” szólamokba is viszonylag ritkán érzem szükségesnek bekapcsolódni, pár apróság szokta inkább az agyamat fúrni, például a szürkére kövezett terek és az oldal nélküli, üveg villamosbeállók. De sok-sok év felújításai, túrásai, lezárásai, síncseréi, állványozásai, palánkjai és terelései után határozottan látszik, hogy elkezdett szépülni a város, lett stílusa sok eddig undorító helynek (Móricz, Rákóczi tér, Ferenciek tere, Bikás Park, Kopaszi, Kossuth tér), egyre több a szép, tágas, zöld terület, már nemcsak a „Deák” opció kiülni, a Duna nem büdös, fölösleges és akadályozó tényező többé, hanem a város lényege kezd lenni, és gyalogos, biciklis, autós, longboardos, görkoris, négyesmetrós, mindenki elfér és használhatja a várost.

És amit feljebb soroltam, bizony nem csettintésre került a helyére, hanem dugóban soroló metrópótlók, áthelyezett buszmegállók, átszámozott viszonylatok és poros, zajos építkezések eredménye, sorozatosan, újra és újra, évről évre.

Amikor gimnáziumot választottam, fontos szempont volt, hogy a Szabadság híd belengetett felújítása miatt ne csak a 47-essel tudjak bejutni reggelente. Végül Budára vettek fel, örültem egészen az első nyári szünetig, amikor nekiláttak a Móricznak, majd a 4-es metrónak, majd a Duna-parti síneknek, végül a Várkert bazárnak. Nincs jó megoldás.

Aztán pár hete tettem ki Instagramra ezt a képet, sütött a nap, kék volt az ég, a Móriczon, a villamosmegállóban fotóztam. Szépnek láttam, és erről jutott eszembe, hogy nem is tudom felidézni, hogy nézhetett ki a körtér 1999 és 2012 között, pedig jártam arra eleget. Fel tudom viszont idézni, hogy a gomba zöld hálóval és OSB lapokkal is el volt kerítve, hogy a csúszós fehér márványburkolaton kupacokban állt a sóder, hogy hány különböző helyen volt csak a piros hetesnek ideiglenes megállója. Szóval azt az utat, ami ehhez a szép állapothoz vezetett. És azt az érzést is biztos mindenki fel tudja idézni, amikor a hűs kettes metró helyett a Margit hídon sorolt egy Ikarusban, amikor egy egész négyeshatosnyi ember szuszakolja fel magát egy darab, sima csuklós buszba. Meg vannak a „népi játékok” különös szabályai ilyenkor, az érkező busz után tekingetés kiszámíthatatlan megállóba beállással fűszerezve (a villamossíneken vagy az éjszakai megállóhelyen fog vajon kikötni?), egy megállással lepattanás és a mögöttünk jövő, üresebb járműbe átszállás, és kétségbeesés, hogy hova is megy a busz és vajon megáll-e ott, ahol nekem kell.

A tömeg közösségi közlekedést akkor is imádják egyesek szidni, amikor pontosan, csendesen és zökkenőmentesen zajlik, nem véletlenül lehet olyan jókat fröcsögni, ha nem jön, jön, de tele van, vagy ha egészen más jön, mint amit várunk. A pótlók pedig, akármennyire lelkiismeretesen is állítja be őket a BKK, azért mégis kényszermegoldások, már a nevük is olyan idegességgel terhelt, mint a „kötelező olvasmány” szó. Aztán lerakják a síneket, lekövezik a megállót, újrafestik a zebrát, elindul a fonódó és tök jól fog működni, majd egyszer. Ha megérjük, és odajutunk, mert a pótlón araszolva ez azért elég hihetetlennek tűnik.

Epilógus: Ha érzelmes levélregényt írnék, biztos, csak a hatás kedvéért idebiggyeszteném, hogy  kelt levelem a 4-6V-n, de ez nem igaz. Viszont a fonódó, a moszkva felújítása, a sasadi úti sávelhúzás és a vezető nélküli üzemre átálló négyes metró erős ihletet adott.