Az a szép, az a szép…

Ki a szép? Természetesen az, aki fiatal, vékony, feszes, makulátlan bőrű, ha nő. Ha pedig férfi, akkor legyen magas, izmos, lehet fiatalabb, de persze tudjuk, a férfiak olyanok, mint a jó bor…
Aha. Akkor gondoljuk át ezt még egyszer egy picit.

A fentebb leírtakat valószínűleg a nyugati kultúrkörbe tartozó emberek – hasamra ütök – 90%-a így gondolja. Ez a mai szépségideál, ez az, ami divatos. De nem volt ám ez mindig így! Nem akarok ilyen unalomig ismételt lózungokkal előhozakodni, hogy a Willendorfi Vénusz meg a barokk festmények, és olyan szempontból nem is fogok, ahogy nagyon sok helyen megteszik, hogy „ilyen egy igazi nő”, „csontokkal csak a kutyák játszanak” és a többi. Olyan szempontból viszont lényeges, hogy a divatot mi alakítjuk. Mármint mindenki. Ez nem olyan dolog, amit felülről egy kis titkos, elit kör meghatároz, majd elhinti a világban, hanem, mondhatni, magától változik a világban bekövetkező események, aktuális állapotok alapján. Ezek után nem nehéz rájönni, hogy például ahol és amíg egy területen az éhezés a jellemző, akkor ott a testesség a kívánatos testalkat, ahol és amikor pedig nem, ott pedig a soványság. Hogy miért? Mert az az, amit nem könnyű elérni, és amit nem könnyű elérni az a kúlság és a hatalom egyértelmű jelei.

Na és mi a helyzet a fiatalsággal? Ennek megint csak van egyfajta társadalmi és egy evolúcióbiológiai háttere (bár ez utóbbi azt hiszem megint csak lerágott csont). Minél fiatalabb egy nő, annál szaporodóképesebb, így aztán minden férfi ezt keresi, tiszta sor. Ezen kívül a fiatal nő önállótlanabb, tapasztalatlanabb, neki szüksége van a nagy, erős, okos, bátor, tapasztalt férfi védelmére és útmutatására (ja, meg a mamut levadászása, ugye, hogy női részről is említsünk evolúciós okokat). Mikor lesz egy férfi kellően tapasztalt, bölcs, befolyásos? Hát bizony akkor, mikor már elért egy kort.

Michéle Lamy, aki idősen is kúl

Nagyjából ezek azok az okok, amelyek miatt ma a nagytöbbség esztelenül hajtja ezen testi jellemzők elérését. Azt hiszem, nem is lehet hibáztatni ezért senkit, ahogy írtam már egy korábbi cikkemben, az ilyen mértékű társadalmi nyomásnak majdhogynem lehetetlen ellenállni. Mégis, ha egy picit elgondolkodnánk olyasmin, hogy individuumként mit találunk szépnek, sokat segíthetnénk magunknak vele, hogy kiszakadjunk legalább részben, ebből az elvárás-spirálból. Ez persze megint csak olyasmi, amihez az alapos önismeret, önmagunk folyamatos monitorozása és a nagyfokú tudatosság elengedhetetlen.

André van Noord a Vogue-ban

A minap beszélgettem egy fiatal és neves divatszakemberrel, melynek során előkerült a mostanában elég forró „most akkor kövér-e a Plavin Barbi”-kérdés. Én azt mondtam, még nem tudom eldönteni, mit gondoljak. Egyrészt az világosan látszik – és ez puszta tény, értékítélet nélkül – hogy hízott a lány és valóban nem úgy néz ki, mint amit megszoktunk vagy vártunk. Ugyanakkor egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez baj. Az, hogy valamit megszoktunk, egyáltalán nem vonja maga után feltétlenül, hogy az a valami jól is van úgy. Számomra nem kérdés, hogy igenis szükség lenne rá, hogy a divat elkezdjen egy reálisabb testképet sugározni. Beszélgetőpartnerem azt mondta erre, hogy tudni kell, hogy amit a kifutón látunk, az csak illúzió, továbbá ő sem látja szükségét a szó szerint csontsovány lányok vonultatásának, ugyanakkor bizony látni kell, hogy egy nagyobb mellen nem áll úgy egy ruha, mint egy kisebben, és az nem jó.

Kövér?

Sajnos nem volt lehetőség a téma további boncolgatására ott és akkor, de ha tehettem volna, a következőkkel válaszolok neki. Valóban, nagyon jó lenne, ha mindenki úgy kezelné a kifutót, mint valami mesevilágot, és mi, akik a szakma emberei vagyunk, talán tudjuk is, hogyan kell a helyén kezelni a dolgot. De a többség ezen nem gondolkodik el, és valljuk be, a hivatalos kommunikáció sem az a közönség felé, hogy „nyugi lányok, ők csak modellek, de nektek egyáltalán nem kell így kinéznetek, mert ez irreális”. Irreális, mivel mi, nők bizony nem átallottunk melleket növeszteni és mivel valamiért szent meggyőződésem, hogy a ruha van emberért és nem fordítva, így azt hiszem, akkor az illetékesek talán elkezdhetnének azon gondolkodni, hogy a mellel rendelkező nők által is viselhető darabokat gyártsanak.

Persze üdítő kivételek is vannak a szakmában és most nem a plus-size mozgalom előretörésére gondolok. Ez utóbbival azért nem tudok maradéktalanul egyet érteni, mert ugyanúgy irtózik az átlagostól, mint a „hagyományos” modellek favorizálói, csak javarészt a másik végletet ünnepli. Itt adódik egy újabb kérdés, hogy vajon valóban szükségünk van-e illúziókra…

Amit én viszont örömmel nyugtázok, hogy lassan-lassan a divatvilág nyit az idősebb modellek szerepeltetésére nők és férfiak esetében is. Míg az amerikai Vogue egyáltalán nem, a brit Vogue csak óvatosan, ilyen-olyan pozíciókban szerepeltet idősebbeket, a francia Vogue bizony belecsap a lecsóba. Ami még ennél is jobban tetszik, az a Céline egyik nagyon híres húzása volt a közelmúltból. Egyik divatanyagukban modellként szerepeltették Joan Didion amerikai írónőt (aki fiatal korában amúgy hatalmas stílusikon volt), aki nem kevesebb, mint 81 éves, ezzel nem csak legitimálva az idősek helyét a divatban, hanem felvállalva azt is, hogy a márka követendőnek tartja a műveltséget: ők nem csak egy üres brand, művészetük megértéséhez gondolkodni kell.

Joan Didion és a Céline

Vannak tehát szuper kezdeményezések, megmozdulások, de a divat terepe még mindig az irrealitás, ami valójában a társadalom nagy részének nem örömet okoz, hanem nyomás alatt tartja. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, rengeteg munkára lenne szükség, főként gondolkodással, és ez lehetséges, hogy alapvetések megkérdőjelezésével járna.