Mindenkilaci – avagy ÉLET egy furgonban

Szerintem majdnem mindenkiben megvan a vágy, hogy korábbi életét felszámolja, szedje a cókmókját, és világgá menjen. Valahogy így alakult interjúnk szereplőjével, a mindenkilaci blog írójával, Katával is.

Van, aki a jobb élet reményében vándorol külföldre, van, aki világot akar látni. És van, aki egyszerűen rájön, hogy többet vár az élettől, és életének egyszeri és vissza nem hozható néhány évtizede arra való, hogy jól érezze magát.

Kati és Sanyi két kutyájukkal költözött be egy furgonba, és próbál(t) szerencsét Németországban kürtőskalács-árusként. Az irodai/otthoni számítógép előtt görnyedést, HÉV-en munkába zötykölődést, fáradtan hazaérkezős, férj homlokára puszit nyomós „zombilétet” cserélte fel egy bizonytalan, kiszámíthatatlan, útközben megannyi problémával szembekerülős, cserébe keretek nélküli, szabadságérzést biztosító, kalandot kínáló életre.

Kata és férje a szabad életben

Amikor találkoztunk, nagyjából egy évvel ezelőtt, még újságíróként dolgoztál, épp szerveztem neked egy interjút. Már akkor feltűnt, hogy nem vagy egy tipikus, irodában ülő alkat. 🙂
Látod, aztán végül mégiscsak az lettem. Talán ezért is mentem inkább világgá. A viccet félretéve, az igaz, hogy sosem voltam „jó munkás ember”, soha nem volt egyetlen bejelentett állásom, ahol a hét öt napján, napi nyolc órában dolgoztam volna. Tizenkilenc éves koromtól kezdve mindig több munkahelyem volt, alkalmi munkákat vállaltam, mellette tanultam, futottam az álmaim után. Persze megesett, hogy főiskolásként még egy metrójegyre sem volt pénzem, és emiatt nem tudtam elmenni egy vizsgámra. A szabadságnak ára van ugyebár. Aztán harmincévesen mégis arra eszméltem, hogy folyton csak dolgozok, éjszaka is a gép előtt ülök, hogy minden munkámmal határidőre meglegyek.

Azt gondolom, szinte mindenkiben ott motoszkál a vágy, hogy szabadon éljen, főnök nélkül, mókuskerék nélkül. De lépni kevesen mernek. Neked mi(k) volt(ak) az utolsó csepp(ek) a pohárban?
Egy idő után fáradt voltam, kialvatlan és feszült, nem volt időm saját magamra, a családomra, a barátaimra. Ha megálltam egy pillanatra és végignéztem magamon, akkor azt éreztem, nem akarok ilyen ember lenni.  Közben magam körül azt láttam, hogy mindenki üti a vasat, keményen dolgozik, teszi a dolgát nap nap után, valahogy mégsem láttam az elégedettséget az arcokon.

Nem akarom szépíteni, tényleg volt egy ilyen kiégés-feeling is az egészben, de ami miatt végül mégis a váltás mellett döntöttem, az inkább egy pozitív gondolat volt. Úgy éreztem, akkor tudok fejlődni, új dolgokat tanulni, ha belevágok valami teljesen új dologba. Na meg szerettem volna egy kicsit többet látni a világból.

„Rájöttem, hogy a megszokások, amelyek keretet adnak a mindennapjaimnak, valójában be is szorítanak a saját magam alkotta keretek közé.”

Narnia

I’m going to Narnia

Gondoltál útközben valaha arra, hogy inkább visszajönnél a „normál” életbe?
Eleinte volt bennem némi bizonytalanság, de ez inkább az ismeretlentől való félelem, vagyis inkább egyfajta izgalommal vegyes félsz volt. Olyan: jézusom, tényleg mindent itt hagyok, hogy belevágjak valami olyanba, amiről semmit nem tudok? Tiszta őrültség! Mégis, rég éreztem ennyire, hogy élek.

Hozzátenném, hogy egyébként egy elég döntésképtelen ember vagyok, mindig minden apró részletet megvizsgálok pro és kontra, mielőtt valamibe belevágok. Ebben az esetben azonban erre nem volt lehetőségem. Annyit tudtam, hogy mit hagyok itt, de semmit nem tudtam, hogy milyen lesz az új életem. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és belevágtam.

Szóval, ha azt kérdeznéd, hogy megbántam-e, vagy visszacsinálnám-e az egészet, akkor egyértelműen azt felelném, hogy nem. Már most rengeteget tanultam ennek köszönhetően önmagamról.

Jobb egy falnál fejenállni, mint egy irodában ülni, nem? De!

Hogyan jött a blogolás ötlete?
Számomra nem volt kérdés, hogy az írás megmarad, csak új felületet kellett találnom. Ez is egy érdekes kis „életbölcsesség”, amire időközben jöttem rá. Hogy nem csak a világ, de mi magunk is beskatulyázzuk magunkat. Például valaki azt mondja magáról, hogy színész, más azt, hogy bolti eladó, sztriptíztáncos, vagy újságíró. Tök jó, mert így egyszerűen tudjuk definiálni magunkat a világ számára. Az a baj, amikor elkezdünk azonosulni ezzel, és nem is látunk túl a saját kis dobozunkon. Például ha valaki elveszíti az állását, ott áll egymagában, azt sem tudja, hogy ki ő valójában, mit kezdjen az életével. Pedig nem titulusokhoz kéne ragaszkodnunk, nem kellene, hogy ez határozzon meg minket. Tudnunk kellene, hogy mi okoz örömet nekünk, mi az, amit a munkánkban szeretünk. Nekem az írás és a fotózás örömet okoz. És attól, hogy nem egy szerkesztőségben dolgozok, és nem újságíróként keresem a kenyerem, ezek még mindig fontos részei az életemnek.

A blogon azért visszanyúlsz az újságíráshoz…
Amellett, hogy ez egyfajta napló a furgonlakó életünkről, a blogon bemutatom egy-egy ember történetét, akivel utunk során összehoz minket a sors. A blogon kiélem a grafomán hajlamaimat, de persze törekszem, hogy szórakoztató legyen az oldal és legyen benne igazi tartalom.

Egyébként komolyan mondom, számomra az tök megtisztelő, amikor 10-20, ne adj isten száz ember veszi a fáradtságot és végigolvas egy cikket. Manapság ez ritka, az olvasó ember pedig igazi kincs, meg kell becsülni őket!

Az egyik bejegyzésedben írtad, hogy nemigen tudsz válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a legjobb dolog az utazós életben. Aztán összefoglaltad szépen egy nagy listába.
Arra a kérdésre, hogy mi a legjobb az utazós életben, kis gondolkodási idő után tudok válaszolni. Az olyan kérdésekkel nem tudok mit kezdeni, hogy „na milyen volt”? Magyarul válaszoljak két mondatban arra a kérdésre, hogy milyen volt az elmúlt évem, amióta új életet kezdtem. Erre mit lehet mondani. Persze, minden oké, és veled mi a helyzet? 😀

Mi volt a váltással kapcsolatban a legnagyobb dicséret, amit kaptál?
Egyszer kaptam egy levelet egy sráctól, aki követi a mindenkilaci blogot, és a példánkat látva ő is új életet akar kezdeni. Akkor azt éreztem, hogy tényleg hatással lehetünk a környezetünkre.

És mi volt a leghülyébb jótanács?
Ilyet nem tudok felidézni. Minden tanács jól jön, ha jó szándékkal adják.

Hogyan készültél/tetek az elindulásra?
Kocsi átalakítása. Nyelvtanfolyam. Felszerelések beszerzése, cégalapítás, céges ügyek intézése. Annyira nem bonyolítottuk túl: mivel a furgon megvolt, beleültünk és elindultunk. Aztán menet közben jöttünk rá, hogy mit is kellene másképp csinálni.

Ha most indulnál, mit csinálnál másképp?
Rögtön eltenném a meleg katonai hálózsákot és a gumicsizmát. Nem vagyok egy rinyás csaj, de nulla fokban ülni egy vasdobozban tényleg embert próbáló feladat. Annál pedig nincs rosszabb, amikor hideg van és még a zoknid is vizes.

„Rájöttem, hogy a megszokások, amelyek keretet adnak a mindennapjaimnak, valójában be is szorítanak a saját magam alkotta keretek közé.”

Az élet egy ilyen utazós életformánál leegyszerűsödik. A manapság nagyon divatos mindfulness kifejezés jut eszembe erről. Milyen tanácsot tudnál adni azoknak, akik nem „rúghatják fel az életüket”, de mégis változtatni szeretnétek a mindennapjaikon?
Érdemes néha egy kicsit megállni és elgondolkodni, hogy mit is csinálsz éppen, és mi a célod vele. Nem egy vidám gondolat, de nem vagyunk halhatatlanok, és ha jobban belegondolsz, eléggé szűkre van szabva az időnk. Ebből a perspektívából szemlélve tudni fogod, hogy mik az igazán fontos dolgok az életedben.

Maradni, változtatni, elindulni? Te döntesz! Én egy dolgot biztosan megtanultam: nincs jó vagy rossz döntés, csak döntés van. És ha már csak azt bevállalod, hogy döntést hozol az életedben, attól erősebb leszel. Szóval tulajdonképpen csak jó döntést hozhatsz. 😉

Katiék életét az említett blogon és a Facebook oldalukon is követhetitek, ott sok érdekes és vidám történet között az is kiderül, miért is “Laci mindenki”.