Oldie but goldie – Hallgatni arany: elveszett nők

Úgy tűnik, a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig eléggé el voltak veszve a nők. Nem, nem arra gondolok, hogy „Léna eltűnt egy hajnalon. / Többé nem várt, várt, / s a trojka állt / a friss havon.” (Omega: Léna). Pedig ez is jó téma lenne! Tudtátok, hogy a hetvenes évek végén a cenzorok úgy vélték, hogy necces az előbb említett sor, mert az emberek azt fogják gondolni, Lénát biztosan a KGB vitte el?

Na, most nem erről fogunk beszélni. Az Oldie but goldie legújabb része lelkileg elveszett, összezavarodott, kontrollvesztett nőkről szól, akik keresnek valakit, vagy éppen menekülnek valaki elől. Öt dal, öt fajta lírai én az aranykorból – blues, posztpunk és korai indie számokat hoztunk nektek!  

The Doors: You’re lost little girl, 1967

A You’re lost little girl nyúl talán legelemibben a témánkhoz. A fiú szemszögéből látjuk a dolgot, aki mintegy megdorgálja a lányt: „I think that you know what to do / Impossible? Yes, but it’s true.”. A lányt, aki elveszett, nem találja önmagát. „Kislánynak” nevezi, ezzel is utalva arra, hogy az elengedte a gyeplőt, és nem akar megküzdeni a problémáival. Mintha egy gyerekkel beszélne, úgy próbálja rávezetni a megoldásra.

Talán párunknak ismerős lehet a helyzet. Meg a kis oltás is, amit Jim megereszt. De azért nem ilyen könnyű ez. Néha elveszik az ember, néha meg elindul keresni.  Mint a következő hősünk.

The Doors: My Wild Love, 1968

A The Doors My Wild Love című száma a személyes kedvencem. A dalt a blues stílusjegyei uralják, a történetmesélés és a hangszerelés terén egyaránt. Jim Morrison szinte kíséret nélkül, mint egy sámán kántálja el a mesei elemekkel dolgozó sztorit (a vándorlás és a ló motívuma, az ördöggel való paktum). Itt is a férfié a nézőpont. Az elveszettség helyett azonban inkább a vadság, kalandvágy, már-már őrület dominál. A történet főhőse, a lány elindul, cél nélkül. Keres valamit? Önmagát keresi? Ellovagol Japánig, hajába kagylót tűz a parton, majd folytatja útját. Picit giccses, nem? De nekem bejön! Teljesen beleillik a Morrison által megteremtett különleges acid-világba, ahol keverednek a különböző mitológiák, a költészet és a folklór is. Egyébként a Hobo Blues Band feldolgozta a számot Vad szerelem címmel.

https://www.youtube.com/watch?v=I0KY3NMCpuQ

Janis Joplin: Kozmic blues, 1969

„’Kozmic Blues’ just means that no matter what you do, man, you get shot down anyway.”

Az énekesnő relatíve kevés számot írt, ezek közé tartozik a Kozmic blues. A lírai én pozíciója itt másabb, mint az előzőekben. A Kozmic blues nőalakjából egyfajta erő sugárzik, ami főként abból fakad, hogy ha nem is törődött bele, de megbékélt azzal, hogy semmi sem fog változni, az idő nem fogja megadni a válaszokat, és nem lehet megtanulni „jól” szeretni. Ismét egy vérbeli blues-zal van dolgunk, ami eszméletlen érzelmeket szakít fel. Joplin előadásmódja pedig ebben az esetben is négyzetre emeli az élményt. Carpe diem! és Memento mori! – az ellentétek mozgatják a dalt. Hiába, Janis Joplin egy zseni volt. Egy szóval le lehet írni ezt a számot: libabőr!

Joy Division: She’s lost control, 1979

she's lost

Hehe.

Ha már atmoszféra-teremtésről beszéltünk a The Doors kapcsán, akkor a Joy Divisionről is ejtsünk pár szót ebből a szempontból. A Joy Division számokból valami megmagyarázhatatlan, elemi szomorúság sugárzik, ez alól pedig a She’s Lost Control sem kivétel. Az élmény ihletője egy megtörtént esemény: Ian Curtis, az énekes, a munkahelyén tanúja volt egy epilepsziás nő rohamának. Az ütemes dob és a szintetizátor hangzása mintha magát a rohamot idézné. A kontrollvesztettség tehát tényleges, fizikai formában jelenik meg. A csavar sztoriban, hogy a későbbiekben Ian maga is epilepsziás lett, ez pedig egész életét megbélyegezte. A koncerteken is rátört a roham, a gyógyszerek pedig olyan mellékhatásokkal jártak, amik súlyosbították a depresszióját. A történet végét mindannyian tudjuk: Curtisre saját otthonában találtak rá, felakasztotta magát.

A Corbijn-film a zenekarról, a Control többek között erről a számról kapta a címét. A dalnak a film egy újabb perspektívát adott: a frontember felesége, Deborah sztorijára is ráérthető a She’s lost control. Deborah ugyanis egy olyan helyzetbe került, ami felett nem volt befolyása: férje viszonyt folytatott, elhidegült tőle, napokra eltűnt. Az utolsó, gyönyörű sorok mintha erről tanúskodnának, immár a férfi szemszögéből: „I could live a little better with the myths and the lies / When the darkness broke in, I just broke down and cried. / I could live a little in a wider line / When the change is gone, when the urge is gone, / To lose control. When here we come.” Elképesztően tehetséges dalszövegíró volt Ian Curtis. De hogy ne szippantson be minket ez a vonzó, de sötét világ, ugorjunk a következő számra.

The Smiths: What She Said, 1985

A Kozmic Bluesban is volt egy kis irónia, azonban a The Smiths dalában indul be igazán az ekézés. A lírai én idézi és kommentálja az életével elégedetlen lány mondandóját. Egy dacos tini képe rajzolódik ki az idézett sorok mögül, aki mámorító könyveket olvas, még nem volt igazi kapcsolata, és a tutit egy tetovált fickó mondta meg neki Birkenheadből: „I smoke ’cos I’m hoping for an / early death / AND I NEED TO CLING TO SOMETHING.”.

Jólvanjólvan, Morrissey.  De tényleg, tapadni, ragaszkodni kell valamihez. Mondjuk a Posztit!-hez.

Kedves lányok, magatokra ismertetek valamelyik szám főhősében? Én igen. De az titok, hogy melyikben.

Ezer köszönet mindenkinek, aki segített a lista összeállításában!