Az elengedés művészete
Őszintén csodálom, és igazából irigylem is azokat, akik a legmélyebb lelki vívódásuk közben sem esnek ki az életből.
Nekik működik a munka, mint terápia, vagy képesek elvonni a figyelmüket egy könyvvel, filmmel, vagy futással. Az igazat megvallva, én a rögeszmésen kattogós típus vagyok, akinek, ha valami lelki nyomora van, képtelen kikapcsolni belőle. Nem tudok másra figyelni, hiába próbálok koncentrálni, folyamatosan, monotonon, és az alaphangnál pár decibellel mindig hangosabban zakatol bennem a lelkem siralma, és nő létemre ilyenkor működésképtelenné válik az a bizonyos, legendás megosztott figyelmem.
Egy ideig rugózom a problémán, aztán amikor kellően agyonrágtam a gumicsontot, elkezdek azon őrlődni, hogy kellene inkább elengedni, ahogy azt ilyenkor mindenki tanácsolja. És ilyenkor jön a totális mélypont, hiszen ez mindenki szájából annyira hetykén, félvállról és magától értetődően hangzik, hogy bevallani sem merem: nem tudom, hogyan kell csinálni.
Hogyan is tudnék nem törődni valamivel, ami mindennél jobban foglalkoztat? Maximum csak elnyomni tudom magadban azt, ami bánt, és hagyni, hogy a maga csendességében, észrevétlenül és lassan rágjon tovább belülről, míg nem teljesen felemészt. Ez tehát nem lehet alternatíva.
Az „Ez van, majd lesz jobb” ismételgetése is csak félmegoldás, mert ahhoz, hogy jobb legyen, először meg kellene értenem, hogy miért van ez. Vagy csak kilépni ebből a bizonyos „EZ” állapotból. Szóval elengedni, igen, vagyis visszaértünk a kályhához, ahonnan elindultunk. Hogyan lépsz tovább, ha képtelen vagy nem hátrafordulni?
Sokáig azt hittem, hogy az elengedés egyenlő a teljes mértékű és tökéletes megbocsátással, hogy csak akkor tudsz tovább lépni, csak azt tudod elengedni, amit megbocsátottál. De miért húz vissza oly fájdalmasan mégis az, amiért már nem is igazán haragszol?
Egy előadáson ültem pár napja. A sémákról volt szó, és önmagunk büntetéséről, hogy miért bántunk másokat, miért bántjuk magunkat, és hogyan ne tegyük ezt. Aztán a beszéd közben valami beakadt, egy, a témához nem szorosan kapcsolódó félinformációból, ami számomra a legtanulságosabb volt, mert akkor, ott végre megértettem ezt a nagy elengedés mizériát.
Hogy két dologból áll, két tényező fifti-fifti együttállásából. Hogy nem elég a megbocsátás, kevés az, ha nem haragszol, vagy nem rossz szájízzel gondolsz vissza a történtekre. Elnézheted, hogy bántottak, sőt meg is magyarázhatod, miért viselkedett úgy a másik. De nem felejtheted el, és tudatosítanod kell magadban a belőled kiváltott érzés jogosságát.
Hogy fájt. Rosszul esett. Nagyon. És a fájdalmam, a rossz érzésem, a haragom a legteljesebb mértékben jogos volt. Sőt, ha most történne, most is fájna. Tulajdonképpen, visszagondolva a mai napig igazságtalannak gondolom. És azt, hogy engem igazságtalanság ért, bármikor, bárkinek kimondom. Még neked is, aki bántott. Igen, bátran eléd merek állni, és a szemedbe mondani, hogy fájdalmat okoztál, és én ezt nem érdemeltem meg. Hogy tudom, hogy igazságtalan voltál velem, és azt akarom, hogy te is tisztában legyél vele. Nem csak azzal, hogy bántottál, hanem azzal is, hogy tudok a jogtalanságáról.
Ugyanis tudni és érezni valamit, két különböző dolog. Tettél valamit ellenem, amiről TUDOM, hogy nem volt szép. De szeretlek téged, magamat és a kettőnk közti kapcsolatot annyira, hogy ÉRZEM, hogy megbocsátok. Mindig TUDNI fogom, hogy ami történt, méltatlan volt, de ezzel együtt a megbocsátást is ÉREZNI fogom irányodba.
Felszabadít a tudat, hogy gondolataim és érzéseim nem egymás ellentétei, hanem kiegészítik, kiteljesítik egymást. Hogy egymás nélkül is megállnak, és én bármikor választhatok, bármelyiket előhúzhatom, bármelyikre támaszkodhatom. Nem hazudtolom meg magam, hiszen elismerem, belátom és képes vagyok kinyilatkoztatni a fájdalmam jogosságát, miközben nem köt gúzsba a harag.
Már hagyom, hogy elengedjen a múlt.