Ünnepi ebédekről

Így az ünnepek után megkerülhetetlen, hogy a kajakómáról beszéljünk. Az ünnep ugyanis egyenlő a kajakómával, túlevéssel, de a jobbnál jobb, kihagyhatatlan falatokkal, egyébként ritkán készülő kedvencekkel, és a hűtőnél kísértéssel is. A szóvicc szándékos, kísértetszerű, ismétlődő hűtőhöz járulásról és az ott történő elcsábulásról is szó van. 

Általában két dologgal lehet bármilyen közösségben nyikorogva leugratni a tűt a lemezjátszóról: nem láttam Star Wars-t és nem ettem még töltött káposztát és halászlét. Külön-külön sem, az év másik időszakában sem.

Éééés akkor mit esztek karácsonykor, szokták kérdezni erre, mintha arra a válaszra számítanának, hogy üres, tegnapi kenyeret, langyos vizet vagy zsírt kanállal. De szerencsére nem ez a helyzet,  hanem elkezdem sorolni, hogy kaszinótojást, tartáros krumplit, sonkatekercset, füstölt lazacot, kaviárt, hideg sült húst, töltött csirkét, kolbásszal töltött húst, sajttálat, franciasalátát, tatárbifszteket, lágy tojást… Már így leírva is hasfájásig teleettem magam képzeletben, és ez csak az ünnepi hidegtál volt. A három ünnepi ebéd és a folyamatos maradékpusztítás csak erre pluszban jön. Úgyhogy halászlé nélkül is jóllakunk valahogy. Nagyon. Pukkadásig.

Viszont óhatatlanul is belelát ilyenkor az ember más családok ünnepi étkezéseibe, közelebbi és távoli rokonság, barátok és barátnők családja, facebookon büszkén osztott első külön karácsonyok: ilyenek vannak még.

A kísérletezős

Ritkán, vagy soha nem szokott főzni, karácsonykor viszont muszáj valami különlegeset enni, úgyhogy narancsos-áfonyás, vörösboros, kínai ötfűszerrel bedörzsölt kacsát süt egyben. Mellé sima krumplipüré jár, mert arra már nincs ötlete, hogy mi illene hozzá még. A kacsa zsíros, kicsit nyers, de főleg rágós marad, de mintha észre sem venné, kínálgat mindenkit. Előtte hasonlóan felvágós leves, utána mondjuk málnás-bazsalikomos tiramisu, ember legyen a talpán, aki ennyi ízt és zsírt le tud küzdeni. Mentségére szolgál, hogy tényleg tapasztalatlan szegény, nem is tudja, mekkora csapdákba sétál bele ezzel a menüvel, és pár kudarc után rá fog jönni az egyensúlyra.

A kínálós

Egyél még egy kicsit, vegyél még, csak egy kanállal, mit adhatok még? Repetázz egyet, a kedvemért, annyit küzdöttem vele, nehogy rám romoljon. Na látod, fér még beléd, jól van, eszel te rendesen. Ne sérts meg, csak egy kupicával, nagyon jó, házi! A kínálós házigazdát mindig nagy stresszként élem meg, otthon nem csináltak ügyet ebből, mindenki mindig annyit evett, amennyit kívánt. Fél tányért vagy hármat, púpozva, ami jólesik, nem mérték a szeretetet étvágyban. De sok családban van ebből rituális tánc az ünnepi asztalnál, én pedig nem ismerem a lépéseket. Vagyis szeretem azt hinni, hogy némi rutinnal könnyebb lehet beleugrani ezekbe a játszmákba, és nem lenne ennyi feldobott labda és nagymama, aki arra vár, hogy lecsapja. Akkor elsőre vegyek kevesebbet, csak a repeta miatt? Mit csináljak, ha nem kérek még, de szednek nekem? Mit csináljak, ha szólok, hogy elég, és többet szednek, mert “de hát ez nem elég”. Meghagyhatom a maradékot? Bunkóság, ha tényleg jóllaktam és nem bírok többet enni? Ha nem szeretek valamit, hogy kerüljem el a “mert még nem kóstoltad ezt!” választ?

Bónuszként ott van az ételallergiásokat, vegákat, válogatósokat, diétázókat, elkötelezetten étrendet követőket sértő hozzáállás is: egy kicsi nem árthat. Cukrosnak lekváros süti, gluténérzékenynek cérnametélt, vegának a káposztába főtt füstölt csülök, vezetés előtt egy pálinka. Jobb esetben kiszúrod előre, hogy el tudd kerülni, és úgy tényleg nem árt. A kínálással így még nehezebb megküzdeni, mert a játszma már nem arról szól, hogy rájössz-e kínálás közben, hogy talán még egy zserbónyi helyet tudsz szabadítani, ha nem veszel olyan nagy levegőt, hanem két bebetonozott álláspont csap össze. Olyannal megsérteni valakit, amiről nem is tehetsz, de ő nem így gondolja… nem könnyű kimagyarázni. Régen olyan szépen megittad a tejet, itt ittad az ölemben a kakaót a kisbögréből. Ne mondd, hogy nem megy, ennyi biztos nem árthat, ez nem olyan bolti vacak, mint amit ti isztok, rendes piaci tejből készült!

A hagyományok rabja

Szerencsére, ez a család ritka, vagy csak egyes részekre kényes. Ők azok, akiknél senki nem szereti a halat, mégis halászlét és rántott pontyot esznek, mert azt úgy szokás. Vagy két kondér töltött káposzta készül négy személyre, mert régen úgy kellett. Vagy minden évben süt négy rúd bejglit, két diósat, két mákosat, annak ellenére, hogy senki nem eszi meg. Rosszabb változata, amikor össze kell verekedj a testvéreddel az utolsó mákos csücskön, mert a négy rúd bejgli akkor is négy rúd, és ebből akkor is kettő mákos csak, ha annyit fejenként egy délután alatt betoltok.

A trakta

Na ez az, amit mi is csinálunk, bár mások történeteivel összevetve a kifinomultságon még van mit igazítani. Mi a hidegtálaknak és svédasztalnak hála az “egész nap folyamatosan evés” iskolát visszük, ami sűrűsödik a főétkezések ideje körül. Lényegében a reggeli előtt bekapott bejglitől az esti fogmosásig folyamatosan kell adagolni a kaját magadba, megfelelő ritmusban váltogatva a különböző fegyvernemeket. A jövőre is gondolni kell, a káposzta eláll, és jobb is másnaposan, a töltött csirke bőre viszont hamar szottyosodik, az prioritást élvez. De azt a hibát sem szabad elkövetni, hogy nem eszel kápit, mert még a végén lefagyasztják, mondván, nem fogy jól. Kifinomultabb változata a traktálásnak, amikor egyik ünnepi ebédtől felállva a másik rokonéknál újra terített asztal várja a családot. Ez valóban hatékony módszer, nincs menekvés, itt fogyasztani kell. Szerencsétlen változata, ha két külön családnál is ünnepel az ember, így két teljes értékű ünnepi menüvel is meg kell küzdeni.

Kiemelt kép: Robert via Flickr