Mit olvasol, tizenéves?

Egy másik online magazin aktuális (de egyben visszatérő) témája ihletett, hogy megírjam eme kis listát. Ha esetleg vannak saját- vagy rokon,-, netán haverkölykök a közeletekben akkor problémát jelenthet, hogy mivel kössétek le őket nyáron.

Nyilván sok szülő van, aki szeretné, ha drága utódjai nem a laptopra sülnének oda a szobában, hanem mondjuk összefűzött papírlapokra jobb esetben a szabadban – na, nekik próbálok némi ötletet adni visszaemlékezvén saját, nem is olyan régen véget ért tinédzserkoromra. Könyvajánló on.

Mindenekelőtt azért elmondanám, elnézve a mai trendeket én valószínűleg speckó kölyök lehettem: a hétköznapjaimat az X-akták, a hétvégéimet pedig a Cartoon Network előtt töltöttem és ebben azt hiszem a szüleim sem láttak túl sok kivetnivalót. Viszonylag ritkán álmodtam rosszat, nem lettem a kelleténél neurotikusabb, tanulmányi eredményem kielégítőnek mutatkozott, barátaim is voltak – meg hát egy elég egyedi érdeklődési köröm és ízlésvilágom. Szóval azon gyermekeknek és szüleiknek, akik úgy vélik, a Harry Potter is ijesztő még mondjuk 13 évesen, a Twilight meg maga a horror, számukra a listám egy jelentős hányada indexen lesz.

Bálint Ágnes: Szeleburdi család (1968)

Volt egy csomó könyvem, amit isten tudja már mi módon, talán valami lomtalanítás vagy költözés során kaparintottam meg. Hát ez is köztük volt. Kikukáztam, anyukámnak meg egyből felcsillant a szeme, hogy na, ez egy milyen jópofa könyv, tuti tetszeni fog. És tetszett. Kb. 8 voltam (jó, igen, egy koraérett nyolcéves), én ma saccperkábé ilyen 10-11 éveseknek adnám.

A 12 éves Laci naplóját olvashatjuk: család, szomszédok, csupa fura arc, meg sok növény, nyaralás, történés, élet.

„Már csak napok kérdése! Már csak napok kérdése, hogy lerázhassuk láncainkat, és belevethessük magunkat a szabadság hömpöjgő…

Hömpöjgő?

Nem, azt hiszem, mégis inkább hömpölygő. Az zavart meg, hogy a folyam is elipszilonnal íródik, és hirtelen túl soknak éreztem.”

Petrovácz István: Nevelem a családom (1979)

Ez nem lomtalanításról, hanem otthonról kukáztam: az én példányom még bizony anyukám példánya volt, amit még apámtól kapott középiskolában. Hozzám 10 éves korom körül jutott el.

Tipik cuki lányregény – hát naná, hiszen a pöttyös sorozatból való (ha mond ez még valakinek valamit). Nyár van és semmi baj, osztálytársak – lányok és fiú plusz egy öcs, sátrazás, gulyás, vízi számháború.

A 12-13 évesek talán élvezni fogják.

„Mi történne, ha mindent elmesélnék? Vajon megértene-e? Egyáltalán megértheti-e a felnőtt a gyereket? Az anya a lányát? Anya harmincöt éves. Én tizennégy leszek. Huszonegy év van közöttünk. Apa és köztem harminc. Egy világ!”

Erich Kästner: A két Lotti (1949)

Na most – mondom, hogy fura ízlésem volt, na – olyan 9-11 éves korom körül egyik legnagyobb kedvencem volt az Apád-anyád idejöjjön! című örök klasszikus (a másik meg az Amerikai pite…). És miután ezt vagy 100-szor legalább végignéztem és már untam mint a fene, akkor eszembe jutott, hogy miért is ne olvasnám el az alapjául szolgáló regényt. Így  5. nyarán egy napon leballagtam a házunk aljában található könyvtárba és kihoztam ezt a művet.

Remélem a történet részletezésétől készséggel eltekint mindenki.

„Lotte bólint. Hirtelen megijed.

– Azt még egyáltalán nem is mondtam, hogy lefekvéskor el ne felejts anyunak jóéjtpuszit adni!

Luise csak néz maga elé.

– Nem kell fölírnom. Ezt biztosan nem felejtem el.”

Louis Sachar: Laura titkos társasága (1987)

Na, ez tipikusan egy olyan könyv, amit csak így a borítója és a címe alapján sose vettem volna a kezembe. Gyerekkönyv, nagyon hangsúlyozottan, giccsesen.
Viszont ajándékba kaptam karácsonyra  11 évesen és ha már nem volt jobb dolgom a téli szünetben, gondoltam csak belenézek. 2 nap alatt végeztem vele, aztán persze mindenki kölcsönkérte az osztályból, így tűnt el végül valakinél.

A főszereplő lány karakterét már akkor is végtelenül modorosnak, egyszerűnek és antipatikusnak találtam: menőzni próbáló kiscsaj, bandát alapít, bunkert építenek, ellenpontnak meg ott van természetesen a másik banda, élén a kissráccal, aki mindig is Laura után koslatott és most gyűlölik egymást. Vajon mire futhat ki a sztori?…

Különben gyerekkönyvek terén elég nagy pronak számít a fickó; én ugyan nem ismertem a Lura előtt és után sem, de az internet tele van vele és egyik barátnőm is felsikkantott a neve hallatán e cikk készültekor, miközben sorolta is, hogy mely műveit olvasta ronggyá annak idején.

Szilvási Lajos: Egymás szemében (1976)

Hetedik nyarán kaptam kölcsön egyik barátnőmtől. Neki vagy az anyukája javasolta vagy csak úgy megtetszett neki a könyvtárban, nem emlékszem már, lényeg a lényeg, hogy nagyon eltalált.

Érdekes szerkesztésű naplóregény: ugyanarról a napról mindig van egy bejegyzés a fiútól (Attila) és a lánytól (Tamara) is. A sztori azért nem olyan bonyolult, összejönnek, szercsi-láwcsi, dráma, sztémennek,újra összejönnek, balhék, bla… 17 évesekről van szó. Azért ebben a regényben történik egy s más a szereplők között és körül, ami miatt gyermetegebb lelkületű tizenhármasoknak nem adnám. Elég erőteljes benne továbbá a szoci vonal és tartok tőle, már erre is lenne aki húzná a száját, hogy túl távoli a világa a mai gyerekekétől, hát nem érti az a szerencsétlen az akkori életet. (Nem mintha én történészként születtem volna, egyszerűen tudomásul vettem és tényként kezeltem a leírtakat ezért is szert(t)em nagyon Dickenst is.)

„Mit akarsz tőlem? Mondjak védőbeszédet? Tagadjam le, amit makognak rólam? Miért? Hogy mennybe menjek nálad? Nálad! Óriási!… Ki vagy te? Bocsánat, hülye kérdés volt. Totál mindegy, hogy ki vagy. Kértél engedélyt tőlem, hogy megbeszélj engem Vele? Vele! Vagy akárkivel. Mi közöd neked hozzám? És mi közöm van nekem tehozzád? És kinek mi köze van hozzá, hogy te meg én egyáltalán ismerjük egymást?… Mindjárt befejezem, bírd ki. Az a szimpla igazság, hogy te nem vagy klassz. De most már ez se fontos. Totál érdektelen. Mint az átlag. Vagyis elgőzölöghetsz.”

Szabó Magda: Születésnap (1962)

Megint csak egy karácsonyi-születésnapi példány. Láttam már itthon Szabó Magda könyveket és többször is megkíséreltem megközelíteni őket – szerintem ezt látva döntött úgy anyám, kapok a szerzőtől olyasmit, ami engem is érdekelhet.

Ez is nagyon lányos könyvecske, én ma 10-13 éveseknek adnám. Felnőtté válás, szerelem, csalódás – kedves kislány aki nagylány akar lenni, egy nagylány barátnővel, aki nem olyan kedves, hiszen az ő kedvese, Rudolf, a kislány szívszerelme.

„Mióta bizonyosan tudom, hogy gyerek vagyok – tűnődött a kislány –, mindenki úgy beszél velem, mint egy felnőttel!”

Winston Groom: Forrest Gump (1994)

Igen, értelem szerűen ebben az esetben is a film késztetett, hogy elolvassam az alapjéul szolgáló regényt. A film, amit addigra már szintén millióegyszer láttam és persze mindig bőgtem rajta, így hetedik tavaszi szünetében megközelítőleg 3 nap kellett hozzá, hogy kivégezzem.

Nem gyerekkönyv, ez teljesen világos és szerintem senki nem is állít ilyesmit. Mint ahogy egy 13-14 éves szintén nem az, nyilván ebben az esetben (és az elkövetkezendőkben még inkább) igaz az, hogy megfelelő érzelmi érettséggel rendelkező csimótát próbáljunk vele lekötni.

„Megvonom a vállamat és bólintok a fejemmel, de valamit gyorsan megértek és elszomorodok. Én csak egy szegény idióta vagyok, erre az egész emberiséget meg fogják és rám bízzák.”

Azt hiszem a cselekmény ez alkalommal sem igényel kifejtést.

Anne Rice: Interjú a vámpírral (1976)+ Lestat, a vámpír (1985)

Legszebb emlékeim egyike. Volt egy hozzám hasonlóan megborult barátnőm, akivel addigra már hónapok óta „vámpírokként” leveleztünk egy kicsit sem stílusos gyógyszercéges papírtömbbe és ekkor fejlesztettem ki a naplóimban is alkalmazott és azóta totál olvashatatlanná vált dőlt betűs írásomat – tussal, mi mással. Szóval így telt a nyolcadik, aminek majdnem a legvégén (merthogy ekkor volt a barátnőm szülinapja) megkapta kedvenc filmünk könyv eredetijét. De az a kiadás! Kemény kötéses, matt borítóval, új könyv-illattal! Érdekes mód, mindennek ellenére elég nyögve nyelősen haladtam vele azon a nyáron, ezt valamiért akkor nem faltam úgy mint mondjuk a Születésnapot korábban. De aztán azóta elolvastam még egy párszor jóval lelkesebben.

Kés, villa, vámpír – gyerek kezébe nem való, vagy mi… Kivéve ha nem egy beszari kis nyámnyila lúzer. Egy normálisabb 14 éves szerintem már lazán olvashatja ezeket (és nem a giccs-nyál vámpírsztorikat).

Nagyjából ugyanarról szól, mint a film, csak több történéssel.

„Először tompa dübörgés, azután dobolásra emlékeztető, monoton zaj, ami egyre hangosabb lett, mintha valamilyen óriási teremtmény jönne lassan egy sötét és ismeretlen erdőn keresztül, és közben hatalmas dobot verne. Ezután felhangzott egy másik dob hangja, mintha egy másik óriás jönne néhány méterrel utána, és mindegyik a saját dobjára figyel, ügyet sem vetve a másik ütemére. Mind erősebb lett a hang, míg végül nemcsak a hallásomat, hanem – úgy rémlett – minden érzékemet eltöltötte, ajkamon és ujjaimon, halántékomban és ereimben dobog. (…) Visszatartottam magam, mert rájöttem, hogy a dob az én szívem volt, a másik meg az övé.”

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak (1959)

Egy érdekes sci-fi (leginkább) ismételten a nappaliban lévő könyves szekrényből. Különben a szerzőt már ismertem korábbról, az imént említett barátnőmmel olvastunk ilyesmit, ő ajánlotta nekem Az ötödik Sally-t Keyestől.

Ez szintén egy nagyon híres regény, de dióhéjban arról van szó, hogy egy csekély értelmű medvebocson péken egy új módszert tesztelnek, amitől hirtelen zseni lesz és az esze csak gyarapszik és gyarapszik. De nyilván ez nem mehet így a végtelenségig, ezért szegény visszabutul és nem kicsit. Elég szomorú történet. érzelmileg megviselheti az arra érzékenyeket – ami szerintem egyáltalán nem baj. Szóval hadd olvassák csak a gimisek, az EQ fejlődésébe még senki nem halt bele.

„Azelőtt kinevettek, lenéztek a tudatlanságom és nehéz felfogásom miatt; most gyűlölnek a tudásom és értelmem miatt. Miért? Az isten szerelmére, hát mit akarnak tőlem?!”

Christopher Moore: Biff evangéliuma (2002)

11-ben kaptam meg a könyvet az akkori barátomtól (természetesen szülikarácsonyra, mi másra) – miután az ő példányát akkor már legalább fél éve nem voltam hajlandó visszaadni (gondoltam majdcsak elfelejti és akkor megtarthatom…).
Hogyan is fogalmazzak diszkréten: mi eléggé kritikusan álltunk a kereszténységhez és a vallásossághoz, mint olyanhoz, a sulink szellemisége viszont nem egészen ilyen volt, így aztán biztos, hogy már csak ezért is imádtam volna ezt a könyvet. A biffnek viszont semmi szüksége arra, hogy elvből szeressék, önmagától is zseniális. De tényleg, már fájt az arcom a végére.

Szóval humortalanok és vallásosak ne olvastassák a gyerekükkel, mindenki másnak viszont én még most is az arcába tolom kortól függetlenül.

„A teve harap. A teve minden ok nélkül leköp, rád tapos, beléd rúg, bőg, böfög és fingik. Legjobb esetben is makacs állat, a legrosszabban pedig totál kezelhetetlen. Ha provokálod, megharap. Márpedig ha egy dehidratált kétéltűt helyezel úgy könyöknyi mélységben a teve seggébe, úgy érzi, provokálod, és ha mindezt akkor teszed, amikor alszik, duplán provokálva érzi magát. A teve annyira bölcs, hogy az már sunyi. Ja, és azt említettem már, hogy harap?”