“Harminc év az pont jó”

Bár élő emlékem nincs arról, milyen volt az élet 2-3 évesen, de anyám sokszor mesélte, hogy amikor az utcán megállítottak mindenféle nénik és bácsik, hogy gügyögve megkérdezzék, hány éves a nagylány, mindig azt mondtam, kilenc. Olyankor a nénik meglepődtek, anyám nevetett, én meg nem értettem miért fontos ez az egész. Életem első pár éve azzal telt, hogy kilenc éves akartam lenni.

Aztán megtanultam helyes sorrendben felsorolni a számokat, és rájöttem, hogy a tíz mégiscsak jobban hangzik; ott már nemcsak tíz éves vagy, hanem tizenéves, tini, tinédzser. Úgyhogy alsó tagozatban alig vártam az első X-et, mindenképp a menők közé akartam tartozni, de persze nem jött össze, mert mire betöltöttem, az osztály fele megelőzött, szóval nem volt olyan nagy szám. Az első jelentős fordulópont a 18 volt, hiszen nyolc év elég volt arra, hogy megunjam a tini létet, sokkal érdekesebb a nagykorú, felnőtt élet. Bárhova beengednek, vehetek alkoholt, cigit, azt csinálok, amit akarok, és még nem magáznak le. De nekem ez sem volt elég, huszonéves akartam lenni, kerekíteni felfelé, és beszólni az összes friss felnőttnek. Én már két éve csinálom, éljen a rutin meg az évek. Majd hirtelen azon kaptam magam, hogy minden január végén azzal a válasszal ütöm le a koromra vonatkozó kérdés-labdát, hogy 18 vagyok. Lélekben. Szépen lassan elkezdtem visszafelé számolni, a gyerekek meg elkezdtek csókolommal köszönni, ami korántsem (volt) vicces.

Minél közelebb kerültem a soron következő kerek számhoz, annál jobban elkezdtem parázni tőle. Ismerős? Gyerekként azt gondoltam, hogy harminc évesen már családom lesz, meg hatalmas karrierem, kosztümben és körömcipőben fogok járni-kelni, valamint túl leszek azon, hogy megváltsam a világot. Ehelyett tornacipő van farmerrel és Miki egeres pólóval, de ami jobban felkavart, hogy nem sikerült teljesíteni az ötévesen megálmodott tervet. Nem sokkal a harmincadik születésnapom előtt gyakorlatilag már az őrületbe kergettem magam és piszkosul frusztrált a gondolat, hogy mi lesz most. Aztán ahogy végignéztem az ismerőseimen, rájöttem, hogy szinte mind egy cipőben járunk, gyakorlatilag az egész leendő harmincas korosztályt ugyanazok a problémák gyötrik. Miért csinálunk ekkora faksznit egy számból? Azt gondolom, a válasz több perspektívából közelíthető meg.

Elsőként vegyük a mintát.

Minta az – leegyszerűsítve –, amit otthonról és a korábbi generációkból hozunk. Magyarán, hogy anyám harmincévesen már férjhez ment. És ezzel a legtöbbünk így van, általában a szüleink ilyen idősen már várandósak voltak – a kistestvérünkkel. Remek, és sokat segít az önértékelésünkön, amikor valamilyen családi alkalom keretein belül tartott vacsoránál a mi (nem létező) magánéletünk a központi téma. „Mikor veszel el valakit?”, „Olyan jó lenne már egy kisbaba a családban”, „Anyukád biztosan nagyon szeretne kisunokát”, „Bezzeg az unokatestvéred már férjhez ment” és társaik. A kérdések, kijelentések, óhajtások és sóhajtások, amiktől falra mászok. Persze ehhez szorosan hozzátartozik a szingliség téma is. Most lehetne boncolgatni, hogy régen könnyebb volt-e fiatalnak lenni; azt gondolom, másként volt nehéz, de az biztos, hogy össze-vissza tolódtak a korhatárok. Mi előbb és többször voltunk szerelmesek, mint a szüleink, más hatásoknak is vagyunk kitéve, így az ő „időrendjük” rajtunk nem kérhető számon.

bridget-jones

A másik gubanc ez az egyre erősödő Be Yourself dolog, hogy valósítsd meg önmagad, érd el, amit szeretnél, csak rajtad múlik, bármi lehetsz. Ez nagyon jó, ki ne akarná, csakhogy azt senki nem mondja, hogy rengeteg időbe telik. Még az is, mire az ember kitalálja, hogy valójában mi céllal van a földön, és az a cél ne változzon meg, mondjuk jövőre. Én például akartam már szinte minden lenni, épp csak akasztott ember nem. Fontos az önmegvalósítás, de ebben a rohanó világban készüljünk fel rá, hogy ez is ki fogja tolni azt a bizonyos harmincas álomkorhatárt.

És persze ott vannak a szerencsések. A százból egy kategória, mindenkinek van ilyen ismerőse. Ők azok, akik öt év alatt befejezték az egyetemet, ahol a leendő házastársukat megismerték, sőt még diploma előtt össze is házasodtak, azóta pedig egy multi vezetőiként dolgoznak, nagycsaládosok, gazdagok, szépek, boldogok, és tele van velük a Facebook falam (is). Tulajdonképpen nekik kellene erőt adni, hogy ha ők megcsinálták, másnak is sikerülhet, sokszor mégis vegyül egy kis irigység a jó érzésbe, miközben a legújszülöttebb babájuk képét lájkolom, hogy ha ők megcsinálták, másnak miért nem sikerült. Vagy nekem. De persze, mivel ez nem visz előre, inkább csak örüljünk annak, hogy mégsem teljesen reménytelen a helyzet.

Family Jumping on Beach

Számomra a legnagyobb problémát a harminc gyertya elfújása előtt mégis a saját gondolkozásom okozta. Folyamatosan azon kattogtam, hogy akkor most fel kell nőni. Nem leszek többet huszonéves, a harmincasok már érettek, felnőttek, komolyak. A szépségkatalógusokban is külön fejezete van a harmincas korosztálynak, ők már nem olyan arctisztítót használnak, mint az előző oldalon lévő, meg mások a képek is, a tini tonikot felváltja a szarkalábak elleni krém. Igen, bevallom, addig hajszoltam magam, míg belesétáltam a marketingesek gondosan kitervelt, kegyetlen és érzéketlen csapdájába. Valami hasonló vergődésem volt a ruhatárammal is, de végül nem voltam hajlandó megszabadulni a mesefigurás felsőimtől.

Mígnem rájöttem, hogy mi változott. Mert minden megváltozott azzal, hogy semmi sem változott, és ez a legjobb dolog, ami egy harmincévessel történhet. Azóta meg mosolyogva figyelem a barátaimat, ahogy szépen lassan csatlakoznak a csoportba, jó ott várni őket, és együtt elmondani magunkról, hogy húszévesek vagyunk – pár év extratapasztalattal.