Mire jó az Eurovízió?

Öncélú magamutogatás, az új ABBA bemutatkozásának színhelye, egymás körbeszavazása vagy az egységes Európa szimbóluma? Miért erőltetjük az Eurovíziót?

Az Eurovíziót legalább akkora sikk szidni, mint a tömegközlekedést. És ebben az esetben mentegetni is sokkal nehezebb a vádlottat, hiszen semmi remény a pozitív változásra: hatvan éve nem változott érdemben a verseny felépítése és értékrendje. Magyarország 1994-ben szerepelt először a versenyben (rögtön az eddigi legjobb, 4. helyezést elérve), azóta kisebb-nagyobb szünetekkel újra és újra megpróbáljuk meghódítani Európát.

De miért vágyunk annyira arra, hogy egy szerencsétlen magyar popsztár két hétre a nemzetközi figyelem középpontjába kerüljön? Hiszen nagyjából eddig tart az érdeklődés a győztesek iránt – tessék csak felsorolni az elmúlt három-négy év győzteseit! Ugye, hogy mára már senkit nem érdekelnek? Ellenpélda lehet az idei háziasszony, Conchita Wurst, de ő sem a dala miatt maradt emlékezetes.

Pedig dalok versenyeznek az Eurovízión, legalábbis papíron. (Hogy milyenek, arról később.) Akkor viszont miért ez az óriási felhajtás, a hatalmas színpad, a látványorgia, az ijesztően mű jelmezkreációk? Az idei győztes, Måns Zelmerlöw ugyan egy sima pólóban lépett fel, mögötte viszont igazi high-tech bűvészkedés volt látható, aminek véleményem szerint a diadalát is köszönhette – enélkül csak egy klasszikus popszám a Heroes. A kendőzetlen varázslat, a szemfényvesztés viszont bejött, ami tökéletesen illusztrálja a popszakma működését – vajon rádióban is ennyire lenyűgöző lenne a dal?

Úgy tűnik, a látvány az, amivel az egyébként egyértelműen meghaladottá vált tévés formátum legyőzi riválisait – hiszen míg hatvan éve valóban nagy dolognak számított bekerülni a televízióba és ezzel egész Európában (pontosabban akkor még csak egy részében) láthatóvá válni, ma a népszerűvé válásnak sokkal egyszerűbb, ugyanakkor hatékonyabb módjai is vannak: természetesen az internetre, a videó- és zenemegosztókra gondolok. Igaz, egy otthon barkácsolt YouTube-videó sosem lesz ennyire letaglózó, de könnyen lehet, hogy több emberhez eljut, mint a tévés közvetítés. Legalábbis másokhoz. Itt felmerül a kérdés, hogy kinek szól ez az egész? Unatkozó nagymamáknak és tévé előtt döglődő lusta családapáknak? A dalokban uralkodó kockázatmentesség, a minél nagyobb közönség megszólításának vágya, illetve maga a médiafelület elég messzire sodorja az izgalmat, újdonságok felfedezését kívánó fiataloktól a show-t.

A helyzetet bonyolítja, hogy természetesen a versenyben lévő dalok mind elérhetőek a videomegosztókon, ami második életet (és egyben alternatív versenyt) ad számukra – ez viszont nem változtat azon, hogy a számok többsége teljesen ugyanolyan, mind egy kaptafára készült. Mindenki a bevált Eurovízió-recept szerint küldi ki a versenyzőit (kivéve mi). Ha végigtekintünk az Eurovízió évtizedein, csak néhány igazán híressé vált előadót találunk a fellépők között, így néhány üdítő kivételtől eltekintve (Lordi) mindenki ezeket a sikereket akarja megismételni – ezért jönnek futószalagon az önjelölt Celine Dionok és XXI. századi ABBÁ-k.

Mikor néhány hete a cikk ötlete felmerült bennem, még arra számítottam, hogy Boggie dala előtt leborul Európa, könnyes szemmel nyomkodja mindenki a szavazógombot a háborúellenes fellépés hallatán. Nem így történt. Kudarc lenne a 20. hely? Mit jelez ez az eredmény? Tény, hogy Boggie dala nem igazán működött. Kívülállása kezdettől egyértelmű volt a látványos, nagyívű pophimnuszok és a pörgős egynyári slágerek mellett, de még azzal is romlott a pozíciója, hogy a döntőben az előadó láthatóan nagyon izgult, így azt az erőt sem sikerült átadnia, ami egyébként meg lett volna a dalban. Pedig a szám mondanivalója simán megfelelt volna az idei Building bridges szlogennek – Európa viszont úgy tűnik, nem volt erre vevő. Boggie és rajongói úgy értékelik az estét, hogy fontos üzenetet sikerült közvetíteni a Wars for Nothing-gal, a sok meleg hangú, támogató komment pedig megerősíthet abban, hogy egy szűk, de odaadó rajongótábor legalább olyan értékes, mint egy világraszóló látszatgyőzelem.