Világ – háló – irodalom, avagy költészet az interneten

Pár hónapja verslavina árasztotta el a magyar Facebookot – a „mini kulturális forradalom” hevében piramisjátékhoz hasonlóan nőtt a játékban résztvevők száma, hiszen mindenki további tíz ismerősét szólította fel kedvenc versének megosztására. Jó volt látni, ahogy a fizikatanárom vagy a sulit nyolcadik után otthagyó zenész ismerősöm, azaz olyanok, akikről nem is gondoltam volna verseket (és nem is rosszakat!) osztanak meg barátaikkal.

Az akció persze néhány hét alatt lecsengett – lett valami eredménye? Vajon több verset olvasunk azóta? Aligha, tekintve, hogy a játékban is a többség a gimis kötelezők közül választott. Azaz az átlagember magától nem olvas verset: jó esetben is csak azokat a klasszikusokat ismeri, amiket diákkorában a fejébe vertek. A kanonikus költők egyéb műveit vagy a kortársakat alig. Hogy ez miért probléma, arról később. Ettől még természetesen jó kezdeményezésnek tartottam a versjátékot, izgalmas volt megismerni az ismerőseim kedvenceit, de a „forradalom” elmaradt.

Forrás: instavers

Forrás: instavers

Hol folytatódhat mégis? Szerencsére vannak kreatív, lelkes költészetrajongók, akik változatos technikákkal próbálják a műveket a mai kor igényeihez szabni, azaz könnyen, gyorsan, humorral vegyítve befogadhatóvá tenni. A Facebook előtt ülve nem fogsz végigolvasni egy Juhász Ferenc-verset, de az instavers pársoros kortárs részletéhez, ami az instagram mintájára csini szűrőkkel megtámogatott képen virít, egy pillantás is elég – „azonnal oldódik”. A forma egyúttal a netet elárasztó, giccses bölcseleteken is ironizál, hiszen itt a „sokatmondó” képeken valódi érték rejlik.

Más utat választott a Tumblr két legviccesebb magyar irodalmi blogja: a hirtelen nagyon ismertté lett búspoéták és a nem kevésbé jó heroes of spenót azt bizonyítja, hogy a költők menő arcok. Előbbi a magyar irodalom nagyjairól mókás karikatúrákat rajzol (már pólón is kaphatók), utóbbi a jól ismert fényképüket, festett portréjukat öltözteti szuperhősjelmezbe. S bár a képek mellé csak vicces aláírást kapunk, konkrét verset nem, talán sikerül rávenniük, hogy leemelj a polcról egy kötetet – illetve bocsánat, rákeress a költő nevére.

Forrás: buspoetak.tumblr.com

Forrás: buspoetak.tumblr.com

Kérdés, hogy ezek a befogadást megújító kezdeményezések mennyire széles közönséget szólítanak meg. Vajon csak a szakmabeli, hipszter fiatalok ismerik őket? Vannak persze sokkal hagyományosabb versolvasási lehetőségek is az interneten, kezdve az igen vegyes anyagot felvonultató műkedvelő blogoktól a #vers tag-re fellelhető költeményekig a közösségi oldalakon, hogy a neves folyóiratok online kiadását ne is említsem. A Facebook tele van egykor volt és kortárs költőink oldalaival, ahol naponta olvashatunk tőlük – kiemelném Lackfi Jánost, aki a vizualitás nevében figyelemfelkeltő képekkel együtt osztja meg írásait. Ezek az oldalak vegyesebb, népesebb olvasótáborhoz jutnak el.

Lackfit azonban egy másik „irodalmi” ügy kapcsán is meg kell említeni: amikor egy költemény valóban elérte a legszélesebb közönségét a neten és komoly hatást váltott ki. Különös módon a Facebook és a költészet e sajátos összefonódása nem sokkal a versjáték után történt, mikor is valaki befényképezett egy tankönyvi oldalt, melyen Lackfi Véletlen című verse volt olvasható. A kép 1500+ megosztásnál jár, ám sajnos nem a rajongók miatt: a megosztók felháborodva szidják az oktatási rendszert, hiszen „szégyen”, hogy a magyar nyelv ilyen megcsúfolása bekerülhet egy kilencedikes tankönyvbe. Hasonló versbotrány áldozata lett nem sokkal később Varró Dani is, akinek Hat jó játék kisbabáknak című, ötödik osztályos tankönyvben szereplő versét cincálták szét a fröcsögő szülők: hallatlan, hogy konnektorba nyúlásra tanítják az (ötödikes!) nebulókat. Pedig mindkét mű aktuális kérdésekről szól játékos formában – műgonddal készültek, mégis a gyerekek számára is érthetőek és élvezetesek lehetnek. Ennyit ért a versforradalom? Igaza van Lackfinak, és tényleg a halott költő a jó költő? Hogyan hozhatjuk közelebb a diákokhoz az irodalmat, ha a szülők ellenállásába ütközünk?

Valószínűleg hiába írt Varró Dani felesége frappáns választ a szemellenzős kommenthuszároknak és a rengeteg támogató hozzászólás sem változtatta meg a kultúrsokkot kapott facebook-ozók határozott ellenérzését. Az oktatási rendszerrel valóban nem stimmelhet valami, hiszen a véresszájú megosztók csak a tankönyvi feladatot nem olvasták el, illetve a versek iróniáját nem ismerték fel. Az igazán fájó mindkét eset kapcsán a végtelen konzervativizmus („miért nem jó a mai gyerekeknek az, ami a mi időnkben volt a könyvekben”) és primitívség („Nagy rakás hányás vagy, varródani”), illetve a kortárs irodalom merev elutasítása volt.

Talán mégis jobb, ha a költészet kevesek kiváltsága lesz?