www.társatdeizibe.hu

Közel a 30-hoz egyedülállóként. Ez a helyzet, és az, hogy körülöttem egyre többen lesznek jegyesek, házasok vagy várandósak. Ilyenkor néha úgy érzem, elvárásszerű lenne egy-egy Bridget Jones féle kirohanás, talán naplót kéne vezetnem, és beleírni a napi elszívott cigaretták számát, és azt, hogy hány kiló vagyok, mennyi a kalóriabevitelem. A másik véglet pedig az lenne, hogy Oravecz és Coelho idézeteket olvasgatva nyugtatnám az amúgy cseppet sem zavart lelkemet, hogy minden jól van így, és eljön az idő, csak szeresd magad meg engedd el a rosszat.

Tényleg lelki hasadáshoz kellene vezetnie annak, ha valaki éppen pont páratlan? A rendszer ellensége vagy azzal, hogy nem szülsz gyereket 30 évesen, és nem vagy még férjnél? Mi van, ha az általános ideál nem tetszik? Mi van, ha nem érzed hiányát egy kapcsolatnak? Mi van, ha Ádám csak nem volt válogatós, Éva meg pusztán hiszékeny?

Na jó, nem vagyok ám feminista, legalábbis csak egészséges keretek között. Jó lenne majd család, gyerekekkel, meg kiskutyával; palacsintát sütni reggelenként, és mosolyogva narancsot facsarni, amolyan Pleasentville-esen. De természetellenesnek tartom azt a véleményt, hogy a szingliség életforma. Francokat az. Ez egy olyan állapot, ami megtörténik mindenkivel, nem kell ezt túlragozni. Mindenki volt/van/lesz egyedül. Az utóbbi években viszont az lett az általános nézet, hogy ezt az állapotot minél gyorsabban meg kell szüntetni. Ezért amikor dobnak minket, egyesek automatikusan felregisztrálnak különböző társkereső oldalra, szemezgetnek, nézegetnek, és pár sor után „randiznak”. Ismertem valakit, külön naptára volt, amiben vezette, hogy kivel, mikor, hol találkozik, még néhány megjegyzést is írt, hogy mit kell tudni az aktuális randipartneréről. Nehogy véletlenül összekeverje őket, mert az azért vérciki lenne. Átlagosan két találkozó per nap, hétvégén simán megvan 3-4 is, mert ugye akkor nincs az a felesleges 8 munkával töltött óra, amivel csak a lehetőségeitől fosztja meg magát. Ez már jó pár éve volt, és csak halkan jegyzem meg: az illető még nem kelt el.

Érdekes világ ez a társkereső, egy virtuális piac, olyan, mint a Vatera, csak emberkereskedelemmel. Gyors regisztráció, megadod a korod, nemed, méreteidet, szemed színe, hajad színe, festve van-e, van-e tetoválás, kit keresel, mit keresel, hol keresel, opcionálisan még csomó felesleges infót is elkérnek, mint pl. hogy mennyit sportolsz vagy dohányzol-e. Szóval beadod, hogy roppant egészséges életmódot folytatsz, rendszeresen sportolsz, nem dohányzol, és persze komoly kapcsolatot keresel, aztán rászűrsz azokra, akik ezen mély és fontos adatok alapján illenek hozzád. Nagy az öröm, mert a regisztrált felhasználók minimum 70%-a közül válogathatsz. A nagy számok törvénye alapján meg ugye ez elég bíztató arány. Aztán kezdődik az „udvarlás” a cyber téren: virtuális virágcsokrok, meg előre megírt notesz dumák tömkelege, csak győzd őket fogadni.

És elkezdődik a vadászat, a társkeresés. Valahogy engem, személy szerint már a neve is frusztrál ennek az egész folyamatnak: társKERESŐ. Kereső. Olyan, mint a Google? Vagy mint a mindenki kedvence az aknakereső? Hol az akna-itt az akna, hol a társam-itt a társam? Ezt nem keresi az ember, ez megtörténik. Oraveczesen szólva: egy nap majd megismersz valakit, akiről később el sem tudod képzelni, hogy élhettél nélküle eddig, és ellovagoltok a naplementében. Nem kérdőjelezem meg a dolog sikerességét, hiszen én is ismerek – a közvetlen környezetemből is – olyanokat, akik ellenpéldái az én kissé szkeptikusan cinikus véleményemnek. Ők tényleg rákerestek, meg noteszos dumát olvastak, aztán a vége meg lovaglás lett. Mármint el, a naplementébe, természetesen. És igen, megvan a maga, 21-edik századi cyber bája annak is, ahogy a „társkeriről” egymás ismerősei lesztek a Facebookon, és ég a klaviatúra, meg belepirul a monitor azokba a sorokba, amiket még az első találkozás előtt váltotok. És jó, hogy ilyenkor előtérbe kerülnek a belső értékek, mert mindenki tudja, hogy nem a külső, hanem a belső fontos. Aztán ha találkoztok, és nincs meg az a bizonyos szikrának, hullámhossznak, bummnak, kémiának, plussznak vagy bárminek nevezett akármi, amiről mindenki tud, hogy van, de megmagyarázni képtelen, jön a kétségbeesés.

Legegyszerűbb tovább válogatni a virtuál piacon: talán a szűrőket nem állítottad elég pontosra? Hogy kerülhetett hiba a rendszerbe? Észrevétlenül rágörcsölünk az emberi élet egyik legtermészetesebb velejárójára, amikor ideiglenesen nem sétálunk a Budai várban kézen fogva valakivel, nem kell karácsonyra eggyel több ajándékötleten törni a fejünket, vagy a barátainkkal járunk moziba. Belekergetjük saját magunkat egy negatív megítélésbe, nevet adunk neki, ami elég trendi és jól hangzó ahhoz, hogy kicsit elviselhetőbbé tegye az állapotot, szinglik leszünk, cikkeket olvasunk magunkról és sorstársainkról, életformaként éljük meg, és az önértékelésünkkel fizetünk érte.

Pedig nem szakad össze a világ, ha saját magunkra is marad átmenetileg egy kis időnk, nem kerül skarlátbetű a homlokunkra, hogyha egy időre pár nélkül maradunk. Aztán valami úgyis lesz. Lehet, hogy Armageddon, akkor meg már nem mindegy? Ha meg nem, akkor valahol, a szarkasztikusan cinikus és szkeptikus lelkem coelho-i legmélyén érzem, hogy végül minden zsák megtalálja azt a bizonyos foltot, csak ki kell várni. Türelem, rózsák, tövisek és lassú vizek partjai – mindeközben próbáljuk meg élvezni azt a szakaszát az életünknek, ami talán soha többet nem tér vissza. Hiszen tudjátok: Az élet azért csodálatos, mert bármi megtörténhet, és azért tragikus, mert meg is történik.