Ezért utáljuk a kötelező olvasmányokat

„Én utálok olvasni…” – hallani egyre gyakrabban a fiatalabb generációk tagjaitól, nem kis részben az iskolai kötelezőknek köszönhetően. De lássuk be, hogy legbelül mindannyian gyűlölünk mindent, ami kötelező. (Nem véletlenül a kötél főnévből lett képezve ez a szó…) Alapvetően a zsaroló jellegük miatt utáljuk a kötelezően végrehajtandó dolgokat, hiszen minden nem teljesített kötelesség mögött ott vár a következmény vagy a szankció, amivel szembe kell nézned. Ha nem adsz, szívtelen vagy; ha nem eszed meg, megsértődöm; ha nem szülsz, nem is vagy nő stb.

Haladjunk a korral, vesszen a kötelező! (Zoli)

Engem abban a szerencsés időben ért a gyerekkor, amikor a szórakoztató elektronika még nem söpörte el a – ma már – hagyományosnak nevezhető szabadidős tevékenységeket, mint például az olvasás. Könyvből. Abból pedig nem volt hiány otthon. Többször előfordult, hogy mire az iskolában feladtak egy kötelezőt, én már rég túl voltam rajta. Ilyen volt Lassie vagy a Kisherceg. Nem emlékszem pontosan, hányadikos voltam, amikor ezeket kaptuk feladatnak, de már akkor is, újra elolvasva egészen másképp esett le a tantusz. Aztán felnőtt fejjel megint csak másképp. És pont ez az, az időzítés kérdésköre, ami örök vitaalapul szolgál ebben a témában. Azt nem vitatom, hogy ezekre az alapművekre szükség van, és hasznos, ha lehetőleg még tanköteles korban mindenki magáévá teszi az általuk közvetített filozófiai alapokat, értékrendet, hogy a szókincsről már ne is beszéljünk… De biztos, hogy Lázár Ervin gyerekeknek írta a meséit?

Mindenképp el kell, hogy olvassak egy 1500 oldalas Tolsztojt 16-17 évesen, amikor az embert sokkal inkább a másik nem, illetve az élet egyéb szépségeinek felfedezése motiválja? „Neszebazdmeg, itt egy kis kőkemény valóság, még mielőtt elhinnéd, hogy az élet szép!” A mai gyerekek békeidőben nőnek fel, később érnek, nincs szükségük rá, hogy már fiatalon szembesüljenek vele, hogy milyen szörnyű idők és reménytelen helyzetek is várhatnak rájuk. Ezek miatt önmagukban még nem fogják jobban megbecsülni a saját – szerencsés – helyzetüket.

Sokkal korrektebb lenne, ha nem kötelező, hanem ajánlott olvasmányok lennének. Tíz könyv egy adott korszakból, vagy egyéb tematika alapján kiválogatva: egyet tessék belőle elolvasni, amelyik szimpatikus, aztán szóban, avagy írásban, ahogy neked tetszik, meséld el, hogy miről szólt! Esetleg, hogy megbántad-e, hogy ezt a könyvet választottad, és ha igen, miért? Én amondó vagyok, hogy vessünk véget a kötelező olvasmányoknak, haladjunk a korral, és engedjük el a berögződéseket! Semmi sem nagyobb kudarca a mai rendszernek, mint amikor azt halljuk egy kamasztól: „Én utálok olvasni.”

kötelező olvasmány posztit

Sírni a Balaton partján (Kriszti)

Amióta tudok olvasni (kb. ötéves korom óta), szeretem a könyveket, sokat is olvastam, így a kötelezőkkel sem volt bajom. Általában mindent végigolvastam, még ha nem is mindig határidőre. Viszont az első “az élet igazságtalan” élményem pont egy nem túl jó kötelezőhöz kapcsolódik, a Kincskereső Kisködmönhöz. Nyári szünetre volt feladva, én pedig fejezetenként, bőgve olvastam a Balaton partján. Rettenetesen megviselt az a könyv, sokmindent nem is igazán értettem benne, se a teleszkópos, se a bicebócás, se a körtemuzsikás, se a bányabeomlásos részt, és emlékszem, hogy ültem a nagy vörös kőtömbökön a betonpart mellett, a vízisiklóval szemeztem, és nagyon sötét és félelmetes helynek láttam a világot. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet meghalni, vagy milyen lehet, ha mindenki más meghal körülöttem. A szüleim is nagyon örültek, hogy erről szólt a nyaraláson minden beszélgetés. Aztán visszamentünk a suliba, a fél osztály bevallotta, hogy ki se nyitották a könyvet. Oké, hát ők tudják. Viszont végül egész tanévben egy szó sem esett arról a rohadt könyvről.

Később viszont sokkal jobb tanáraim voltak, remek könyveket olvastunk, és mivel kevesen voltunk emelt magyaron, többször kaptunk személyre szabott feladatot előadással. Így olvastam Bartis Attilát, Bodor Ádámot, Mészöly Miklóst és Steinbecket a szokásos könyvek mellett, és így írtam annak idején Sylvia Plathról az érettségimben. És azt hiszem, így lettem bölcsész is végül.
Egy olyan könyv van, amit ki tudnék emelni, ha nagy rácsodálkozásokról van szó, ez pedig a Fanni hagyományai. Annak idején csak szaladt a szemem a betűkön, szinte nem is emlékeztem semmire, amit olvastam belőle, rettenetesen untam a nyelvezetét. Az egyetemen viszont rettenetesen rákattantam, két szemináriumi dogozatot is írtam róla, és majdnem Fanniból írtam a szakdolozatomat is.

Ha rövid a nyarad, toldd meg egy Anyával! (Hajni)

A legjobban utált kötelezőm egyértelműen a Szigeti veszedelem volt. És a kis galád, vissza is köszönt még egyszer, az egyetemi felvételinél, egy kihúzott tétel formájában. A legkedvesebb pedig a Szent Péter esernyője, de a legjobb sztorim mégis a Kőszívű ember fiaihoz fűződik.

Teljesen átlagos kisgyerekként, természetesen én sem osztottam be a kötelező olvasmányokra szánt időt – nevezzük nevén: a nyári szünetet –, így mindig nagyjából az utolsó héten kezdtem el feldolgozni a két és fél hónapra kitűzött penzumot. Ez egy olyan műnél, mint mondjuk a Kőszívű, igencsak feszített tempót és könnyes szenvedést jelentett. Elsunyizni sem nagyon tudtam a dolgot, hiszen kézzel írott olvasónaplót kellett leadni. A tanár egyből lebuktatott, ha csak a Kötelezők Rövident olvastad, internet meg akkoriban nem volt minden háztartásban.

1314624783-TdPbZ1Maradt tehát a végigolvasás, illetve maradt volna, ha Édesanyám nem ment meg. Ugyanis Ő olvasta végig a könyvet, az utolsó két napban, írt egy részletes olvasónaplót, amit nekem már csak át kellett másolnom a saját kézírásommal a füzetbe. A vicces az, hogy dicséretes ötöst kaptam, és mivel (a részletesen kidolgozott olvasónaplóból kiindulva) a tanárnő úgy vette, hogy tökéletesen abszolváltam a feladatot, a röpdogás és a felelős szórásból is kimaradtam.

Mester, Margarita és három felkiáltójel (Barbi)

Én bizony tipikusan az a fajta ember vagyok, aki zsigerből utál mindent, ami kötelező, és ez alól a gimis kötelező olvasmányok sem voltak kivételek. Alsóban persze még elolvastam mindent, a 4.-es koromban feladott három oldalas memoritert is megtanultam még így-úgy a Lassie-ből. Aztán… aztán jöttek az ilyenek, mint az Egri csillagok, a Légy jó mindhalálig (miközben, ezt leszámítva, Móricz zseniális), az Ábel-regények vagy az abszolút kedvenc, A kőszívű ember fiai. Azt hiszem, ezek mindannyiunkban hasonló emlékeket idéznek fel… Ez utóbbi kapcsán viszont talán meglepő lehet, hogy amennyire viszolyogtam a Kárpáthy-família sztorijától éppen annyira faltam 7. nyarán az Egy magyar nábobot. Ezen az élményen felbuzdulva gondoltam úgy 10.-ben, hogy adok még egy esélyt Jókainak az Aranyemberrel, de hamar beláttam, hogy az ilyen regényekhez túl rövid az élet. Szerencsére 12.-ben feladták a Tótékat, így találtam még utoljára némi élveztet a kötelző olvasmányok kapcsán.

Igazán jó „kötelező olvasmányokat” az egyetemi éveimből tudnék említeni ex-magyar szakos lévén. Bár a hozzáállásom ott sem változott meg alapjaiban, itt már egyrészt kevesebb bliccelésre volt lehetőség, másrészt már értek pozitív csalódások is a téma kapcsán. Mindenek előtt említeném A Mester és Margaritát (három piros felkiáltójellel), de egész jó volt a Halál Velencében is (távolba révedő párás tekintettel emlékezem ezúton is Déri Balázs óráira). Gimiben megúsztam, egyetemen viszont már nem tudtam a Közönyt, és a legkevésbé sem bánom, hogy így alakult – ugyanezeket elmondhatom A perről is.