Múzeum a kettes metróban

Sokan és sokat panaszkodnak arra, hogy nincs elég idejük múzeumba menni, sok a rohanás, a munka, az egyetem. Pedig a kultúra, az apró tudásmorzsák néha csak néhány centire vannak tőlünk, éppen csak meg kellene fordulnunk, és nem a peront vagy a laptopos óriásplakátot bámulnunk. Mert a kettes metró kissé uniformizált megállói olyan kincseket rejtenek, amik mellett naponta tízezrek mennek el anélkül, hogy egyáltalán észrevennék azokat.

Pár éve éppen a metrót vártam a Blahán, üres fejjel és bamba tekintettel néztem a levegőt, szóval nemigen tűntem ki a tömegből. Aztán valamiért megfordultam, és ott volt Gizi. A Bajor Gizi. Engem figyelt. Mindannyiunkat. Az első pillanatban azt hittem, hogy valami kreatív, kipakolós hirdetés, aztán ráébredtem, hogy annál jóval több: egy színháztörténeti kiállítás. Akkor még azt hittem, hogy az a vitrin egyedi, de később találkoztam Sándorral az Astorián és a pesti srácokkal a Moszkván. Attól kezdve folyamatosan a fejemben motoszkált a gondolat, hogy egyszer érdemes lenne végigjárni az egész kettes vonalat, de csak most jutottam el odáig, hogy meg is tegyem. Mit mondjak, érdemes volt, és értek meglepetések is!

Az első mindjárt az Örsön. Óbudai vagyok, így arra gondoltam, kezdjük a vonal távolabbi felén. Hogy őszinte legyek, azt is gondoltam még, hogy a pesti végállomáson a Sugáron kívül más muzeális látnivaló nem lesz. Nem mintha lebecsülném a környéket (már csak a téren tanyázó svéd mandulatorták miatt sem vetemednék ilyen butaságra), de számtalanszor szálltam már ott le, és soha nem láttam vitrint – igen, jobb híján így fogom nevezni ezeket a kis fali múzeumokat. De most, hogy alaposan körbejártam az egészet, az egyik bal hátsó falban megtaláltam! „Hazánk első repülőtere, Rákosmező a hadsereg lovassági gyakorlóterén alakult ki, nagyjából a mai Fehér út két oldalán és a Budapesti Nemzetközi Vásár területének egy részén.” – hirdeti a legnagyobb betűkkel ellátott felirat, ami ezzel meg is adta a mini kiállítás tematikáját. Merthogy mindegy egyes vitrin az adott megálló környékéhez leginkább kapcsolható megemlékeznivalóról emlékezik meg. Ez például a magyar repülés úttörőit mutatja be rövid ismeretterjesztő szövegek, képek, és egy jópofa kis repülőmodell segítségével. Biztos azért, mert egy földhözragadt észak-budai vagyok, de nekem már itt minden infó új volt.
Örs Vezér tere 4
Ahogy a Pillangó utcai megálló is. Ott még soha az életben nem szálltam le (ki száll le ott amúgy…?), így amikor át akartam kelni a túloldali peronra, a vitrinhez, hirtelen azt sem tudtam, merre induljak. Aztán persze felfedeztem a lépcsőt. A lépcső tetején pedig láttam egy lovat! Persze nem a lépcsőn, de volt ott egy ablak, az ablak mögötti távolban egy óriási lóversenypálya, azon pedig éppen egy fogatot hajtottak körbe-körbe. Miközben a kis fotómasinámmal vártam, hogy a ló és hajtója körbeérjen, folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyire menő lehet kijárni a lovira, fogadni, közben azt kiabálni, hogy „Csokoládé, Csokoládé!” (ugye?), a végén üres zsebbel hazamenni, hogy majd legközelebb úgyis bejön a „presszóban” a Fricitől kapott tuti tipp. Na, mindegy, a fotó elkészült, a vitrinben meg lovas sportos dolgok vannak, nem meglepő módon. Nem részletezem, lovak, fotók a cikk végi galériában.

A Stadionoknál nagyon trükkös helyen van a vitrin. A természetesen a Népstadionnal foglalkozó kiállítás a Népstadiontól a lehető legmesszebbi helyen van, igaz a nagy tömeg inkább erre halad: a villamosmegálló felé eső oldalon. De ott is a lépcsők tetején, a BKK jegypénztár mellett, szinte a sarokban, nehogy valaki észrevegye. Azt a vitrint tényleg csak az látja meg, aki ott áll sorban – vagy aki keresi. És tessék keresni, mert nagyon érdekes dolgok vannak benne! Mindenféle kupa, plakett, plakát, például egy jól megtermett, szocialista izmokkal rendelkező hózentrógeres munkásember is, aki büszkén mutat a stadionra, amit épp mostanság fognak jól átalakítani. Itt, a peronoknál egyébként van egy szép olimpiai emlékfal is a bajnokaink dicsőségére – de ezt valószínűleg azért már mindenki látta. Ilyesmi egyébként a Pillangó utcánál is van.
Puskás Ferenc Stadion 4
A Keletinél lévő „kiállítást” a legkönnyebb megtalálni, ez az egyik leglátványosabb, egyben a legnehezebben kikerülhető. Ez ugyanis gyakorlatilag (keresztirányban) végighúzódik a megálló közepén, földtől földig: az üvegezett falrészlet az alagút öntöttvas szerkezetét teszi mindenki számára láthatóvá. A vitrin az 1950 és 1972 között megépült kettes vonal történetét és alapvető műszaki paramétereit ismerteti korabeli fotókkal színesítve. Itt két érdekes érzés is rám tört: az egyik, hogy ha ugyanezt a falrészletet a hármas vonalon látom, talán fel sem tűnik. A másik, hogy itt hittek az ellenőrök először fotózó külföldinek – amíg meg nem mutattam a bérletemet: utána simán csak ütődöttnek néztek. Nincs harag, pacsi, gyerünk tovább.

Blaha Lujza. És a Gizi. Pont úgy figyel, mint sok éve, csak a karc lett több az üvegen. Ez egy kicsit szomorú, de a kiállítás tárgya, az 1964-ben teljesen feleslegesen lebontott, vagy inkább lerombolt Nemzeti Színház sorsa még szomorúbb. A vitrinben sok más mellett megtekinthetjük a színház júniusi programját is, bár azt nem tudni, hogy pontosan melyik évből származik. Az viszont kiderül a hirdetmény fejlécéből, hogy a színházat a „Munka Vörös Zászló Érdemrenddel” tüntették ki, bármit is jelentsen ez. Sajnos végül sem ez, sem az épület falán esdeklő krétafelirat („Ne bontsd le!” – lásd galéria) nem mentette meg a gyönyörű épületet a pusztítástól. Pedig tényleg csodaszép volt a színház: az összes Budapest régi fotókon típusú oldalon ezek a legszomorúbb képek, amik még manapság is nagy indulatokat váltanak ki az emberből. Szegény Gizi, ha megélte volna, nagyon pipa lett volna…
Blaha Lujza Tér 2
Bréking: pár nappal a cikk megjelenése után láttam meg a túloldali peronon egy másik, Blaha Lujzát bemutató gyűjteményt. Vitrinek, vitrinek mindenhol!

Az Astoria minimúzeuma előtt állva egyszerre örülhetünk a magyar forradalom sikerének, és az európai roaming díjak eltörlésének. Némileg szimbolikus a dolog, de most ebbe inkább nem megyek bele. Itt természetesen Petőfiből kaphatjuk meg a magunkét – már aki még nem unta el szegény Sándort. Személy szerint nekem már az általános iskola végére herótom volt tőle, és azóta is minden csapból ő meg a bajsza folyik. Kokárda, Talpra magyar, Pilvax, híd, rádió, tévé… és persze Anyám tyúkja. Mindenesetre, ha valaki hibernálva töltötte volna élete első 18 évét, talán találhat itt érdekes infókat. Külföldiül persze semmi nincs kiírva, pedig nekik még nyújthatna esetleg némi szellemi harapnivalót – ha egyáltalán kiszúrják a mobiltelefonos hirdetések közé szorított pesti szabadságot.

A Deákon nincs vitrin. Talán azért, mert itt aztán tényleg hardcore nyomulás van minden irányba, és a metrós agyak tudják, hogy a város ezen pontján úgyis minden hiábavaló. Vagy csak drágábbak a hirdetőfelületek, és inkább az új kekszet hirdetik még egy pluszplakáton, ki tudja… aztán az is lehet, hogy mivel Deák már ott fészkel a húszezresen, a metrót már nem kaphatta meg. Mert mégiscsak húzni kell egy határt. De az is lehet, hogy csak én nem vettem észre. Ha esetleg így van, dobtok egy emailt? (Amúgy a hármas vonal felé, a kis folyosón van pár hirdetős vitrin, azok jópofák.)

Bréking2: Hát persze, hogy én nem vettem észre: két vitrin is van, mindkét peronon, az egyik Deák, a másik Sissy tematikus. Mentségemre szóljon, hogy a Deákon mindig piszok nagy a tömeg, a peronok szűkek és ezek a kis fülkék egészen el tudnak bújni két hirdetés között.

A Kossuth téren a legkülönlegesebb kiállított tárgy a vitrinen kívül van: Teiresziász, a vak jós szobra. Itt is igen erős csábítás kerülget, hogy párhuzamot keressen az ember a felszínen székelő 199 bölcs prófétával, de ellenállok. Mindenesetre én ezt a szobrot azért is nagyon szeretem, mert már önmagában az meghökkentő, hogy egy szobor fogadjon a föld alatt. Tudomásom szerint a metróvonalainkon más szobor nincs is. Pedig annyira el tudnék képzelni a piros vonalon minden megállóban egy-egy hasonló figurát. A tájékozódás is könnyebb lenne, és a vitrines kiállításokhoz kapcsolódva tényleg valódi kiállítóterekké válhatnának a megállók. Nagyon szép hírünket vinnék a turisták: igazi kultúrnemzet képét mutatnánk – amíg ki nem szállnak, mondjuk a Blahán. De mindegy is: a Kossuth tér az első olyan megálló, ahol két vitrint is találtam, mindkét peronon egyet-egyet. Az egyik a tér névadójáról emlékezik meg, kiemelve Kossuth temetését és az ideiglenesen felépített Kossuth hidat, míg a másik a tér szobrait mutatja be.
Kossuth Lajos Tér 1
A Batthyány téri vitrinpáros (szintén perononként egy-egy) a Közlekedési Múzeum jóvoltából a budapesti folyami hajózás történetét mutatja be, a rendelkezésre álló hely szűkösségéhez képest meglepő alapossággal. Ez a kiállítás – Petőfivel ellentétben, viszont rímelve a repülős és a lovas kiállításokra – számomra ismét sok új ismeretet adott. A hajózás egyetemes történetétől kezdve Széchenyi Istvánon át egészen a közelmúltig nyújt átfogó képet, nagyon sok érdekes régi képpel. Ezen a megállón tényleg látszik, hogy egy valódi szakmúzeum munkatársai állították össze a kiállított anyagot. Ha még egy-két kisebb hajómodell is befért volna, azt mondanám, hogy tökéletes lenne, de még így is remek reklám a múzeumnak. Bár az most éppen bezárt… De majd lesz! Addig marad a Batyi.

Valahogy a Parlament óta nagy a gazdagság: a Széll-Moszkva tér sorban a harmadik, egyben utolsó olyan állomás, ahol dupla vitrin fogadott. A tematika 1956, a Széna-téri szabadságharcos csoport. És rajtuk keresztül természetesen egy kicsit az összes „mezítlábas” forradalmár, Budapest minden fertályából. Egy kicsit felemás érzésem van ezzel az üggyel kapcsolatban, hiszen a hely valóban szimbolikus jelentőségű, de sajnos az is, hogy aztán az egész tetejére egy hatalmas plázát építettek. Ami előtt van ugyan egy ’56-os emlékmű, igaz, de az a fémizé nekem olyan… pont, mint mögötte a pláza: csilivili, de hideg. Nincs benne érzés. Még a metrómegállóban levő két vitrin is közelebb hozza az emberhez a forradalom hangulatát: üvegcsék, töltényhüvelyek, egy stilizált Molotov-koktél, lyukas zászló, sárga újság stb. Talán lehet hatásvadásznak nevezni, de sokkal többet nyújt, mint ami a felszínen van. Számomra ezen a helyen az igazi érték itt van a föld alatt, az üvegbe zárva.

Végállomás, Déli pályaudvar! Figyelmeztesse utastársait, már amelyik alapból nem rohant már el a vonathoz két nagy bőrönddel, mert még meg kell vennie a jegyet, a pótjegyet, a kólát meg a Fülest az útra. Hát, ezek sem fogják kifelé menet megnézni az itt árválkodó egy szem vitrint. Aki pedig innen indul, jó eséllyel a már bent ácsorgó szerelvényen ücsörög. Ha ugyanis valaki túl sokat nézelődik a peronon, még elfogy az ülőhely! Elképzelhető, hogy ezt az alagút gazdái is így gondolták, ezért ide egy, a korábbiakhoz képest talán némileg szegényesebb kiállítás került: Vérmező és környékének rövid története. Laza lezárása ez egy jó másfél órás metrótúrának (ami csak a keresgéléseim és a fotózás miatt nyúlt meg ennyire), így nem is bánom, hogy itt „csak” ennyi látnivaló várt, mert még pont elértem a hazafelé induló szerelvényt.

Még több kép a Piros Vonal Múzeumból:

Persze, nem a kettes vonal az egyetlen alagútba rejtett „múzeumi negyed.”A kisföldalatti már önmagában is egy látványos élő kiállítás: a zöld-fehér csempés, peronőrös megállók és a szögletes, sárga járművek más-más letűnt korokba varázsolnak minket vissza (persze azért érdemes megnézni a Deák Ferenc téri múzeumot is), míg a hármas metró maga a megkövült szocializmus. A sötét, kopott megállókban számos olyan modern művészeti alkotás rejtőzik, melyek hamisíthatatlan lenyomatai a letűnt bambis-zsigulis városi világnak. Azok az elképedt arcok pedig, amiket a Nyugatinál felszálló nyugati turisták vágnak a jó öreg szovjet szerelvények láttán, tényleg minden pénzt megérnek!