Foglaltházak III. – Európa

Késő délután volt már, amikor elértük a horvát tengerpartot. Először láttam életemben a tengert, na meg egyébként is, az erőltetett menet a tűző napon, hatalmas táskával a háton, a több órás útszélen álldogálás, majd a több órás autóút idáig, egyenként is elég ok lett volna arra, hogy azonnal csobbanjunk egyet, és úgy döntsünk, ma már nem megyünk tovább. Oké, de hol fogunk aludni?

Bató Zoltán

Svédországban bárhol engedélyezett a sátrazás, azaz a vadkemping. A „bárhol” annyira szó szerint értendő, hogy jómagam anno egy autópálya-csomópontnál kialakított holttérben (kis kacsaúsztató, körülötte tökéletes pázsittal), a senkik földjén felvert sátorban kaptam meg az sms értesítést arról, hogy felvettek az egyetemre. Ennél talán csak az romantikusabb, ha a horvát tengerparton, egy több épületből álló szállodakomplexum kizárólagos vendégeként töltitek el az éjszakát, majd reggel az elnöki lakosztály erkélyén cigarettázva gyönyörködtök a napfelkeltében. Kifelé menet nincs kicsekkolás, nincs számla, nincs zavart makogás a recepción, merthogy nincs recepciós sem, sőt, semmi, és senki más, rajtatok kívül. A szálloda üres volt, és én gyakorlatilag átestem életem első házfoglalós élményén. Majd a második, sósvízi mártózáson is.

Egy rövidke pulai látogatás után (ahol a helyi foglaltházban épp nemzetközi hackerkonferenciát tartottak) utunk a tengerparton folytatódott, Olaszországon, majd a Côte d’Azur-on át – ahol számos további elhagyatott épületet találtunk–, míg végül megérkeztünk az első nagyvárosba.

Nem tudom, hogy szokták-e Párizst az ellentmondások városaként emlegetni, de foglaltház szempontból mindenképp az. Itt vannak a legjobban rejtőzködő, legnagyobb titokban működő házak, és ugyanakkor itt van a kontinens egyik leghivalkodóbb, legfeltűnőbb art-squatja is, a Rivoli 59, amit egyébként mindenkinek ajánlok, ha éppen arra járna…
Egy hét alatt ezen kívül mindössze egy lakóközösséget sikerült felfedeznünk a francia fővárosban, de ők is tele voltak, nagyon féltek a kilakoltatástól, és egyéb címeket sem szívesen adtak volna, mert máshol is hasonló a helyzet. A www.planet.squat.net oldalon is az látszik, hogy Franciaországban inkább vidéken vannak a házak, és ott is többnyire a kilakoltatás a központi téma. Persze, hiszen foglalni nem olyan nagy dolog, de megtartani annál nehezebb.

Okupa y resiste!

A katalán fővárosról már volt szó az első részben. Barcelona a házfoglalók Mekkája, a foglaltházak Jeruzsáleme, a forradalmiság és az összefogás Woodstock-ja. Hogy mennyire igaz ez utóbbi képzavar, álljon itt szemléltetésképp egy tavalyi videó, amin a Can Vies nevű, 1997 óta működő ház kilakoltatása és bontása elleni utcai megmozdulások láthatók:

A négy napon át tartó tüntetéssorozat, mely átterjedt más városokra is, végül sikerrel járt, a város vezetői bejelentették, hogy nem bontják le az épületet, és minden mehet tovább a megszokott kerékvágásban, sőt, a letartóztatott tüntetőket is elengedték, cserébe békés együttműködést várnak el a squatterektől a jövőben.
Nehéz lenne egyet kiemelni a rengeteg, régóta zavartalanul üzemelő barcelonai foglaltház közül. Itt évtizedek óta szerves részei a kulturális életnek, szervezetten működnek együtt, ha baj van, és a lakosság körében is igen népszerűek. Ingyen étel-, és ruhaosztás, közös programok, koncertek.
A ház, ahol mi laktunk közel egy hónapig, a belvárostól gyalogosan is csak 20 percre volt, és a TDN, azaz a Todo y Despues Nada (Minden és Aztán Semmi) nevet viselte. Egy tranzit raktár lehetett fénykorában, vagy csomagolóüzem, több rakodórámpával a belső terében, két oldalt irodáknak szánt helyiségek, öltözők, zuhanyzók. Aki dolgozott már hasonló helyen, az most képzelje el egy pillanatra, hogy az egész, ahol azelőtt munkásruhában tolta az igát napi nyolc órában, és targoncák meg teherautók állandó zaja uralta a teret, most egy darabka szigete a nyugalomnak, ahol néhányan, egyáltalán nem munkásruhában, egy lakóközösséget alkotnak. A gépek helyén fura szobrok, a rámpákon dohányzóasztalok és szakadt fotelek rendezetlen csoportjai, a falon a heti statisztikák helyett vicces alkotások, forradalmi üzenetek láthatók. Todo y Despues Nada.

Amikor magadra hívod a rendőrséget…

Ha Barcelona a squatterek Mekkája, akkor Amszterdamra már nem is tudom, mit mondhatnék. Talán, hogy a foglaltház mozgalom Teotihuacan-ja… A legszentebb hely, ahol maguk az istenek foglalták törvénybe a foglalást, és azok leszármazottai már évtizedekkel ezelőtt megalapították az első szentélyeket, megalapozva a város virágzó jövőjét. Ráadásul, pont jókor érkeztünk.
A srác, akivel összehaverkodtunk, elmondta, hogy délután egy új házat készülnek elfoglalni, de most éppen közös éneklésre tart egy másik squatba, ha van kedvünk, csatlakozzunk. Csatlakoztunk. Forradalmi dalok egy viszonylag kis teremben, kánonban, acapella. Kikerekedett szem, libabőr, zavart tátogás. Aztán mentünk foglalni.

Az amszterdami Snake-house

Gyülekezés egy előre megbeszélt helyen, közel a kiszemelt épülethez. Pajszer, csavarhúzó, fáziskereső, lakat, zseblámpa, és egy nagy adag izgatottság a felszerelésünk. Tudom, hogy semmi komolyabb atrocitás nem érhet, de azért mégis csak olyan érzése van az embernek, mintha betörni készülne. A ház, előéletét tekintve egy török kisebbségi kulturális és szabadidőközpont volt, tehát szintén nem egy szokványos lakóépület. A bejutással nem volt sok gond, ránk se hederített senki, miközben pajszerral feszegettük a kaput. Aztán hívtuk a rendőrséget, kijöttek, felvették az adatainkat, majd, miután megtudták, hogy nem csak holland állampolgárok vannak köztünk, tökéletes angolsággal tájékoztattak a minket megillető jogokról, kellemes estét kívántak, és távoztak. A házban volt egy színpad, ami elé egy egyenes vásznat ki lehetett húzni, így adta magát az ötlet, és már másnaptól ingyen mozival szórakoztattuk a környékbelieket. Két nap múlva már tükörszilánk-mozaikkal kirakott, saját kezűleg épített bárpultunk is volt, szóval minden adott lehetett volna ahhoz, hogy a környék egyik kulturális fellegvárává váljon a hely. A személyes kedvencem az a torony volt, ami az épület közepéből kiindulva magasodott méterekkel a tető fölé, és egy csigalépcső vezetett fel a közepén, és aminek a funkcióját nem igen értettük, de gyakran másztunk fel megpihenni a legfelső szintjén. Pár héttel a távozásunk után a kommandósok ezen a tornyon keresztül hatoltak be az épületbe, helikopterekről leereszkedve. Shit happens…

Nem mehetünk el szó nélkül Berlin vagy London mellett sem, ahol szintén meglehetősen aktív a házfoglaló mozgalom, és számos, nagy múltú ház található. De bármerre is járunk Európában, szinte minden nagyvárosban ott vannak ezek a kis furcsa, színes foltok, a társadalom perifériája, szétszórva, beékelődve a polgári háztömbök közé, vagy elhagyott ipari létesítményekben.
Néhány hete Ferenc pápa is üdvözölte a házfoglalók tevékenységét, akik nem máshol, mint a mindenkori pápa nyári rezidenciájának szomszédságában foglaltak el egy nyaralót.

A hazafelé úton egy magyar kamionos hozott el minket Budapestig. Heves záporként zúdult a nyakunkba a nyár összes legnagyobb slágere, amikről eddig sajnos lemaradtunk, de a határnál elfogyasztott vodka-tej (igen, először én is azt hittem, de egészen finom) után már meg is fogalmazódtak bennünk az első forradalmi gondolatok, melyekben egy budapesti foglaltházat vizionáltunk…