Oldie but goldie – The Doors

Ritmusos gitárzene, mámorító dob, agyrobbantó szintiszólamok. A gyíkkirály, Mr. Mojo Risin’ a mikrofon mögött. Hölgyeim és uraim! Az Oldie but goldie legújabb részében a The Doors-zal fogunk foglalkozni. Induljon a trip a hatvanas évek legmeghatározóbb zenekarának alakulásától Jim Morrison haláláig. Közben kitérünk Ray Manzarek bal kezére és a meditáció jelentőségére. Olvass tovább!

1965-öt írunk. Két tehetséges filmes diák, Jim Morrison és Ray Manzarek a los angeles-i UCLA-ról, ekkor ismerkednek meg egymással. Ray felfigyel Morrison verseire, úgy érzi, azok tökéletesen illenek zenei elképzeléseihez, így a két férfi eldönti, hogy alapítanak egy zenekart. Csatlakozik hozzájuk Robby Krieger (gitár) és John Densmore (dob), akik meditáció óráról ismerik Rayt. Alapítottatok már paradigmaváltó zenekart szabadon választható tesi után az egyetemen? Jó, mert én sem.

Meditáció – a The Doors zenéjének egyik kulcsa a sok közül. A The Doors ugyanis olyan életművet hoz létre, amely a legkülönlegesebbek közé tartozik: pszichedelikus rock, blues, folk, indián, flamenco, klasszikus zenei és jazz elemek keverednek a dalokban. A Doors átjárót épít a másik oldalra: „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.” – szól a William Blake-től idézett mottójuk.  A zenekar neve is hasonló indíttatású, Aldous Huxley önéletrajzi memoárja, a The Doors of Perception inspirálta.

A The Doors húzóneve Morrison – egy alkalommal a zenekart Jim Morrison és a The Doors néven konferálják fel, Morrison pedig nem hajlandó felmenni a színpadra, míg nem javítják a dolgot (ez azért elég szimpi) –, azonban ki kell emelnünk, hogy a frontember mögött elképesztő zenei tudással rendelkező zenészek állnak. Tudtátok például, hogy nem volt basszeros, hanem Manzarek az elektromos orgonáján játszotta a basszus szólamokat? ’65 óta nem tudtak olyan embert találni, aki tartani tudta volna az iramot Manzarek bal kezével.

Első albumuk, a The Doors 1967-ben jelent meg, olyan számokkal, mint a Break on Through (To the Other Side), a Light My Fire vagy az epikus jellegű, Oidipusz történetét feldolgozó The End a maga 11:35 percével. Majd negyedórás trip az ember legsötétebb, legeldugottabb oldalára. A számot egyébként a magyar Subscribe zenekar is megidézte az Oidipus Abortion Clinic (vidám dal ez is) című számában. Az első albumot gyakorlatilag csak sikerek követték, a harmadik nagylemezük, a Waiting for the Sun első lett a toplistákon. A The Doors nem csak zeneileg volt paradigmateremtő, hanem abban a tekintetben is, ahogy bántak a közönséggel. Bensőséges viszony jellemezte a zenekar és a rajongók viszonyát, Morrison, akár egy sámán, beavatta a közönséget a transzba.

1969 és 1971 között kezdődtek a problémák. Morrison kábítószer-függősége csökkent ugyan, azonban az alkoholizmusa egyre inkább rányomta bélyegét a közös munkára. Morrison átkerült a sötét oldalra, és nehezen uralkodott negatív énjén, a Gyíkkirályon. Emellett azonban még mindig olyan számok születtek, mint a Roadhouse Blues, a Love Her Madly vagy az L. A. Woman.

Az L. A. Woman után, 1971-ben vesztette életét a legendás énekes, aki utalásokat tett rá, hogy ő lesz a „harmadik” (Hendrix és Joplin után a 27-esek klubjában). A halála körülményei egyébként tisztázatlanok, a sajtó kábítószer-túladagolásként kommentálta az esetet, a hivatalos jelentés szívinfarktust állapított meg. Időközben kiderült, hogy nem boncolták fel a holttestet. Mint a legtöbb legenda esetében, itt is elkezdődött a rajongók részéről a teóriák gyártása: a sámán talán nem is halt meg, csak elmenekült a hírnév elől. Ezt már sosem tudjuk meg. A zenekar megmaradt tagjai még két lemezt vettek fel, azonban a The Doors Jim Morrisonnal együtt meghalt.

Aki még mindig kíváncsi, az nézze meg a Doors című filmet, amely Val Kilmer főszereplésével dolgozza fel a zenekar történetét, azzal együtt, hogy Manzarek, Krieger és Densmore nem voltak oda az alkotásért. Szerintük túl sok tévedés került bele, és nem ábrázolta hitelesen a tagokat, inkább a legendásítást szolgálta. Ennek ellenére szerintem Val Kilmer zseniálisan át tud lényegülni Morrisonná a filmben. Jim alakjának a kulcsa pedig maga is az átlényegülés: mesemondóvá, sámánná, egyszóval a transzcendens közvetítőjévé.

Egy apró adalék a legendásításhoz: 2013-ban Morrisonról neveztek el egy 40 millió éve élt óriásgyíkfajt, mely a Barbaturex morrisoni nevet kapta. Ez főleg azért jó, mert Elvisről meg egy dinót neveztek el. Én mindig is mondtam, de azért megosztom veletek is a titkot: a gyík az új menő. Szóval, nincs miért szégyenkeznünk.

A kiemelt kép forrása