Boldogok, akik sírnak

525600 perc. Ennyi egy év. Hosszúnak tűnik, én mégis egyre rövidebbnek és rövidebbnek érzem minden egyes fordulóval.

Ha megpróbálom visszaidézni a múlt karácsonyt, nagyjából az jut róla eszembe, mint a mostaniról: kapkodás. A háromnapos ünnep, a téli szünet fénypontja nem szól másról, mint hogy eszeveszetten próbáljuk teljesíteni a magunknak megszabott penzumot, hogy mit, mennyit kell főzni, takarítani, vásárolni, hogy minden a megfelelő módon működjön. Milyen nevetséges, mintha nem magunknak csinálnánk, mintha nem rajtunk múlna, hogy bonyolódik az ünnep, mintha nem az lenne a lényeg, hogy jól érezzük magunkat.

atelophobiaPersze ez nem csak ilyenkor van így. A vélt vagy valós külső nyomásnak nagyon nehéz ellentartani, sokszor még megfelelni is, így nem meglepő hogy olyan sokan szorongunk. Nagyon nehéz átlátni ezt  a helyzetet és még úgy sem biztos, hogy van elég erő nem feloldódni benne.
Évekig éltem úgy, hogy tulajdonképpen egy hiábavaló selejtnek gondoltam magam. Az életemet egy kudarchalmazként határoztam meg, a sikereim sosem ugyanannyit nyomtak a latba, mint a bukások. Ez hol jobb volt, hol rosszabb, néha egészen kétségbeejtő. Egyik terapeutától futottam a másikig, beszedtem, megettem, megittam, megcsináltam mindent, ami csak egy minimális reménnyel is kecsegtetett, hogy egyszer reális önértékelésem lesz. Az egyetlen hibát valójában ott követtem el – és ezért nem működött egyik módszer sem végül – hogy mindig mások értékrendjét, elvárásait tartottam szem előtt. A sajátjaimat valahova nagyon mélyre temettem, talán el is hagytam őket valahol út közben a nagy igyekezetben.
Nem hiszek a véletlenekben. Régóta motoszkál bennem a felismerés, hogy minden egyes kudarc, az összes meglepő fordulat, váratlan találkozás vagy szerencse valójában a mi épülésünket, fejlődésünket szolgálja. Ahhoz persze muszáj nagyon tudatosnak lenni, hogy mindig észrevegyük, bizonyos helyzetekből hogyan profitálhatunk. Sőt, még az is előfordulhat, hogy szándékosan megyünk bele ilyen szituációkba.
Én ezt tettem. Mielőtt ehhez a laphoz kerültem, egy borzalmasan mély pontra ért az életem. Úgy éreztem, most elértem a totális nulla állapotot, ahol olyan mértékben értelmetlenné vált a létem, hogy talán magamtól megszűnök. Viszont ez volt az a helyzet, amiben gyakorlatilag minden tét nélkülivé vált. Minden, amit addig nem mertem – élni – attól félvén, hogy arra képtelen és alkalmatlan vagyok, nem csak lehetőség, hanem szükségszerű lett. Beledobtam magam a mély vízbe, az egyik legnagyobb félelmemmel nézve szembe, végül ezáltal rángattam ki magam a hajamnál fogva a gödörből – hogy némi képzavarral éljek.
kép

Félek tőle, már eddig is oraveczi mélységeket súroltam, de az igazság igenis ideát van.
Elengedtem a megfelelési kényszert. Megbocsájtottam magamnak a kudarcaimat, megnyugodtam. Régebben a dolgokhoz való pozitív hozzáállást a hurráoptimizmussal azonosítottam, de azt hiszem, már értem, mit jelent. Érzem az erőmet, ha akarok valamit, elérhetem és ami ehhez kell, azt megpróbálom előteremteni. Ami rajtam múlik, azt képes vagyok teljesíteni. Egyre motiváltabb vagyok.
Utólag lassan összeáll a kép, a helyükre kerülnek a darabkák, kezd átláthatóvá válni, hogy ezek a folyamatok honnan indultak és mi volt a céljuk.
Őszintén hálás vagyok ezért az évért az új belépőknek, a visszatérőknek és azoknak is, akiknek menniük kellett; akik csak egy szakaszon gazdagítottak vagy akik már végleg maradnak. És végül nem felejtem el magamnak sem megköszönni, azt hogy végre élek.

525600 perc. Te miben mérsz egy évet az életedből?