Én vagyok a gáz, ha nem sírtam a Csillagainkban a hibán?

Szóval úgy tűnik, senki nem bírta hüppögés nélkül végigolvasni rajtam kívül a “rákos kamaszos szerelmeses” regényt, pedig általában pont én vagyok az a gáz arc, aki minden intenzív érzelmét sírással éli ki. Pedig nem tartom rossz könyvnek és még olvasni is szeretek, csak a tizenhatévesség és az első-szerelmesség… been there, done that, szép volt, jó volt,elég volt. Valami azonban mégis vonzza a célzottnál tágabb korosztályt a hasonló könyvekhez, és hát valamiért én is nekikezdtem, sőt, félbe sem hagytam.

Azt körülbelül a Holland utazás előtt kitaláltam, hogy mi lesz a másik regény szerepe és nagyjából mi lesz a történet vége, pár részletet a filmtrailer is elárult előre, a Shakespeare párhuzamnak meg csak hozzám hasonló bölcsészek tulajdonítanak bármi jelentőséget is, úgyhogy nagy elvárásaim nem voltak. Egyszerű, gyorsan megrágható és érdekes történetre vágytam, és ha sírni nem is sírtam, de izgultam és együttéreztem Hazellel. Felmelegítette bennem az olvasás azt az élményt, amikor elkobozták a szüleim az Azkabani foglyot, mert egy délután alatt elolvastam 300 oldalt belőle, és vérben forogtak a szemeim – miközben nem akartam lerakni.

Aznap éjjel dementorokkal álmodtam, a tempó pedig hasonló ma is. A hype miatt pedig el szoktam olvasni azokat a fiatal felnőtteknek szóló regényeket (young adult fiction, YA), amik sorra bukkannak fel divatkiegészítőként tumblrön – saját, coming of age sagám, a Harry Potter mellett. Úgyhogy megvolt az Éhezők viadala, John Green teljes munkássága, az Eleanor és Park, az Egy különc srác feljegyzései, és persze a kötelező klasszikusok is, mint a Zabhegyező.

ya-book-reports.tumblr.com

Olyan hangulata van ezeknek a könyveknek, ami igazán jó buszozós könyvvé teszi őket, és azért valljuk be, elég jó érzés munkába menet felrakott lábbal belemerülni egy ilyen könyvbe. Rövid, egyszerű mondatok, éles, valószerű karakterek, csupa olyan figura, amilyen nagyon akartam lenni 16 évesen. (És amilyen nem lettem, hiszen éppen a reggeli csúcsban buszozok termelni a GDP-t.)

És olyan figurák is, akik teljesen mások mint én, betegek, feketék, punkok, keresik a szerelmet, a boldogságot, az élet értelmét, küzdenek az identitásukkal, a szerelemmel, a családjukkal, magukkal, a halállal… Kicsit mindannyiukban meglátom magam, akkor és most. Akármilyen helyzetbe képzelte őket bele a szerző, a tizenéves kor mindenkinek ugyanannyira intenzív, ezzel pedig tényleg bárki tud azonosulni. A történetek pedig megnyugtatóan ezeknek a küzdelmeknek a megoldásáról szólnak, valamit keresnek, és hát gyakran nem olyat találnak az út végén, ami megkönnyíti a dolgokat. Nemcsak sima szórakoztató könyvek ezek, hanem olyan kérdéseket boncolgatnak, amit máshol nem így látni – az érés élményét, az első tapasztalatokat és pofonokat, egyén és közösség viszonyát gyakran valamiért beilleszkedni nem tudó fiatalok szemszögéből már rengetegen megírták, mégis nagyon tág kategória maradt a coming of age könyvek skatulyája – pont a személyesség, az egyes életek egyszerisége, a döntések jeletősége miatt minden sztori más és más. Lendületesen, humorosan megírva pedig kábé mindig betalálhat egy-egy YA könyv valakinél, vagy múltbeli, vagy aktuális, vagy elkövetkező problémákat körüljárva.

És úgy tűnik, nem egyedül látom így, kábé a Harry Potter-láz óta a legtöbb könyves-irodalomgeek blog számon tartja a YA jelenséget, évente kikiáltják az új ezt-meg-azt, ami egyes generációk meghatározó korosztályos regénye lesz. Én csak azt kivánom, legyen is így, mert páratlan élmény azok közé tartozni, akik Harryvel együtt nőttek fel, várták az új könyv, aztán filmrészeket, végül huszonévesen újraolvasva-újraélve összerakták az egész mögötti titkos jelentéshálót. (Nektek leesett elsőre, hogy Harry az első részben Naginit szabadítja ki?!). Valószínűleg a Csillagainkban a hiba-nemzedék is így érzett a mozikban, miközben telekönnyezett a sötétben diszkréten egy százas zsepit. Én ugyan nem sírtam, bár a szívem szakadt meg, gyerekkönyvön mégiscsak gáz lenne, de gyorsan egymásután ledaráltam a Paper towns-t és az Alaska nyomábant is Greentől. Úgyhogy a címben feltett kérdésre a válaszom: az a gáz, aki már nem tud belemerülni egy kicsit infantilis, de izgi regénybe, belőlük lettek AZOK a felnőttek.