Jackmans interjú

Koncertre járni jó dolog. Lehetne ragozni, hogy azért, mert élőben más, mint mp3-ról, mert otthon nem biztos, hogy olyan hangosan hallgatunk zenét, mert a hangulat miatt, mert, hogy ismerjük a számokat. De mikor voltatok utoljára olyan koncerten, ahol nem ismertétek a fellépőt? Csak úgy spontán elmenni, valahova, valamire. Pár hete, egy kedves barátom meghívására megismertem egy zenekart, és bár rossz tulajdonságom, hogy ritkán tetszik meg valami az első hallásra, a Jackmans képes volt ezen változtatni. Éneklős, gitározós, garázs rock zene, ahhoz képest, hogy hét közepe volt egész szép közönséggel, jó hangulattal. Elhallgatva őket azon gondolkoztam, hogy-hogy nem futottam bele eddig a zenéjükbe, lehet, hogy (még) underground, de nem erőltetett, pont az, ami nem túl sok, de nem is kevés, könnyen emészthető és gyorsan megszerethető; koncertzene, a jobb fajtából. A srácok pedig fiatalok, közvetlenek és jól áll nekik ez a stílus, vagy ők állnak jól a stílusnak, igazából ez mindegy is. Az első koncertet aztán hamar követte a második, és közben leszerveztük az interjút Dokival (ének, gitár), Gáborral (gitár), Zolival (dob) és menedzserükkel, Balázzsal. A beszélgetés pedig pont olyan volt, mint vártam: laza, rock’n’roll-os, szóval igazán Jackmans-es.

Meséljetek arról, hogyan indult a Jackmans.

Doki: A kezdet kezdete kb. 15 évvel ezelőttre tehető, amikor Gábor és egy másik barátunk alapított egy punk zenekart, ahol Zoli először énekelt, aztán dobolt, majd bekerültem én is énekesként, köszönhetően egy koncertnek. Szóval hatalmas káosz volt jellemző az egészre. Aztán amikor különböző okok miatt szétment a banda, Gáborral folytattuk a közös munkát, addigra már elhatároztuk, hogy megtanulunk komolyabban zenélni és csinálunk egy jobb zenekart.

Gábor: Mindenki akkor fogott hangszert életében először, 15 évesek voltunk, szóval érdekes is lett volna, ha nem lett volna káosz. Amikor ez a punk zenekar feloszlott, Doki, én és egy harmadik haverunk folytattuk a zenélést. Interneten keresztül megismertünk olyan előadókat, mint a White Stripes, The Kills, Black Rebel, és ezek alapján kezdtünk el saját zenei ötleteket gyártani, és így lépett be az életünkbe a garage rock. De azért mindennek az alapja, hogy valamikor punkok voltunk, ezt nem is akarjuk, de nem is tudnánk letagadni. Anélkül az időszak nélkül biztos vagyok benne, hogy a Jackmans sem ilyen lenne, mint most.

A dalszövegek egytől egyig angol nyelvűek. Mi ennek az oka?

Gábor: Szerintem ennek a műfajnak, amit mi játszunk az angol a nyelve. Mivel alapvetően ez nem egy szöveg centrikus zene, így az angol nem foglalja le a közönség agyát. Vagyis, aki hallgatja, jobban el tudja magát engedni, vagy nagyobbat tud tombolni, mert a zenére figyel, és nem a szövegre koncentrál. Míg például egy alternatív zenekarnál, mint mondjuk, a Kispál, vagy a 30Y fontosabb a szöveg, a mondanivaló, az egy más műfaj, annak már a magyar a nyelve.

Doki: Én szövegíróként kihívásnak tartottam, hogy angolul írjak szöveget. Amikor a Jackmans elindult, azt szerettem volna, hogy valahogy úgy szóljon ez is, mint azok a zenekarok, akik a legnagyobb hatással voltak ránk, mint a Clash, vagy a Sex Pistols. Szóval, ha más okokból is, de ebben legalább egyetértés van, hogy angolul írjunk szöveget.

Miért van, amiben nincs egyetértés?

Doki: Előfordul, de ez nem baj, csak segít előre vinni a zenekart. Inkább egy egészséges versenynek mondanám, hogy mindig egymásra tudunk tromfolni valahogy, akár a színpadon, akár a próbateremben, akár szövegírás közben.

Mit vesztek észre, mennyire nyitottak az emberek az élőzenére, és olyan zenekarok felé, akik kevésbé ismertek?

Doki: Nyitottak, ha éppen arrafelé járnak. De alapvetően ahhoz, hogy meghallgassanak egy olyan zenekart, akiket nem ismernek, vagy sosem hallottak, nagyon kevesen állnak pozitívan hozzá. Általában a többségnek megvannak a kedvenc zenekarjaik vagy zenei stílusuk, abban mozognak, és ennyi. Kevesen nyomkodnak pl. a Youtube-on csak úgy, ismeretlen zenékre. Emiatt nekünk nagyon sokat kell foglalkozni a zenekar népszerűsítésével, mert az nem működik, hogy fellépünk és majd egyre többen lesznek kíváncsiak ránk, hiszen tényleg nehéz őket elhozni ismeretlenül.

Gábor: Van ennek egy kettős oldala, sajnos. Az a baj, hogy az utóbbi időben egyre több amatőr hobbi zenekar van, és ha valaki nincs ebben benne, csak elkezd keresgélni, olyan ömlesztve kapja, hogy biztos, hogy nagy része nem fog neki tetszeni, sőt végig sem fogja hallgatni. Viszont a sok csalódás után már azt sem fogja megnézni, ami esetleg jó lehet, mert tízből egyszer van ilyen alkalom.

Balázs: Alapvetően az emberek abból válogatnak, amit a kiadók eléjük tesznek. A kiadók viszont sajnos sok esetben még mindig inkább a pénzt nézik, nem feltétlenül az értéket, tehát lehet, hogy van egy kevésbé tehetséges zenekar, akikben látnak fantáziát, mert az aktuális divat szerint eladhatók, viszont sem zeneileg sem mondanivalóban nem olyan erősek, mint mondjuk egy másik, nem felkarolt zenekar. A kis zenekaroknak pedig két választásuk van, vagy önerőből felépíteni magukat, ami lutri, hogy összejön, vagy nem, vagy odaállni egy kiadó elé, aki onnantól kezdve meghatározza a kinézetet, zenét, mindent, és azzal, hogy egy zenésznek, egy művésznek a saját alkotásába beleszólnak, meg is ölték szerintem a tehetséget és az élőzenét. Nyílván nem általánosítok, mert sok olyan zenekar van, akik jogosan kerültek oda, ahova, de sok esetben sajnos még mindig ez a jellemző.

Doki: Az a baj, hogy mi nem rendelkezünk a nyugat-európai zenei kultúrával, nálunk mindig nagyobb divatja volt a discozenének, míg nyugaton nagyobb igény van az élőzenére. Közel annyian sem járnak koncertre, mint amilyen kígyózó sorok vannak egyes szórakozóhelyek előtt. Ezen kívül a legtöbb ember bekategorizálja a zenéket arra, hogy alter, metál, rap stb., de nincsenek tisztában azzal, hogy mi az a brit pop, indie, vagy éppen a garage rock revival.

jackmans

Van olyan, hogy divat valamilyen zene?

Doki: Belőlünk lehetne divat.

Zoli: Minden évben van valami új divat, úgy, ahogy az öltözködésben is. Ráadásul Magyarországon szerintem két külön mainstream van, egy, ami a discos, gépzenés vonal, és egy másik, ami az alternatív mainstream. Ezeken belül pedig mindig megvannak az irányzatok, 1-2 éve például dubstep őrület volt, mostanában pedig visszajöttek a négy negyedes zenék, illetve ami jellemző, a ragga stílus.

Szerintetek egy kezdő zenekarnak segíthet, ha egy zenei irányzat divatba jön, vagy inkább árt?

Doki: Az elején segíthet, de az a helyzet, hogy ezek a divatirányzatok hamarabb elmúlnak, mint ahogy egy kezdő zenekar bárhova is eljuthat. Amikor elkezdtük hallgatni a White Stripes-t itthon még azt sem tudta senki, hogy mi az. Vagy ott az Artic Monkeys, amire most mindenki csorgatja a nyálát, de kevesen néznek utána, hogy volt egy első albumuk, amin teljesen más zene volt. Minket ezek a zenekarok inspirálnak, és én úgy látom, hogy ennek a divatja nem elmúlt, csak folyamatosan átalakul.

Mi a helyzet a koncertekkel, felléptetek Budapesten és vidéken is, láttok különbséget akár hozzáállásban, hangulatban, nyitottságban?

Zoli: Budapest nagyon el van kényeztetve a minőségi zenével, mert itt bárkit megkapnak.

Gábor: Igen, és mivel nagyváros, sok hely van, és az a néhány ezer ember, aki eljárkál élőzenés koncertre, annyi felé tud elindulni, hogy gyakorlatilag teljesen szétoszlik. A héten volt egy koncertünk, hétfő este, első zenekarként 30-35 embernek tudtunk játszani, és azt kell mondjam, hogy ez egy egész jó arány. Vidékkel meg az a helyzet, hogy sok esetben teljesen lutri, nem tudni, hogy milyen a hely, milyen a szervezés, viszont ott nincs annyi klub, és aki vevő egy élőzenés estére, az mindig eljön, és jól érzi magát.

És mi a helyzet a jövőbeli koncertekkel, tervekkel?

Doki: Folyamatosan koncertezünk, legközelebb április 8-án az Alcatrazban fogunk fellépni, de érdemes nézni a Facebook oldalunkat, mindig kint vannak a friss dátumok és események. Tervben van még, hogy leforgatunk egy videoklipet, illetve csinálunk egy teljes albumot, és emellett szeretnénk folyamatosan minél több helyen ott lenni, a végcél pedig a Wembley 🙂

Gábor: A koncertekkel pedig szeretnénk egyre nagyobb közönséget összeszedni.

Kicsit kevésbé szakmai kérdés: Fejezd be a mondatot: „Nekem a Rock’n’Roll:…”

Doki: Az életem.

Gábor: Egy életformát jelent, ami külső szemmel egy laza, bulizós, könnyű dolognak tűnik, de azért benne van, hogy ha lemegyünk egy koncertre például vidékre este 6 órakor, aztán reggel 6-kor még pakoljuk ki a kocsiból a cuccokat a próbaterembe, és onnan még ki tudja, mikor érünk haza, vagy mennyit tudunk aludni, mert esetleg másnap munka van. Szóval van egy olyan oldala is, amit szerintem nem sokan irigyelnének. Ebbe persze a közönség nem lát bele, de mi még így is nagyon szeretjük, és nekünk így is bőven megéri.

Milyen zenéket hallgattatok utoljára telefonon, mp3-ról, kocsiban, bárhol?

Balázs: Én Joy Division-t hallgattam idefelé, de otthon miközben felraktam a koncertképeket Facebookra, meghallgattam a Jackmanstől a Warrior-t.

Doki: Uzipov. De egyébként hallgattam Surf Truckerzt is, és Gang of Fourt.

Gábor: Amikor találkoztunk Bazsival éppen Horrors szólt, előtte munkából hazafelé menet Raveonettes, de ami nem annyira stílusba vágó, múlt héten hallgattam Marilyn Mansont és Rob Zombiet.

Zoli: Én a saját zenémet hallgattam.

Mi lenne veletek, ha nem lenne zene?

Balázs: Én már kinyírtam volna magam.

Zoli: Én írnék.

Doki: Lehet, hogy kipróbálnám a kemény drogokat.

Gábor: Én nem tudom elképzelni, hogy ne a zenével foglalkozzak.

Bulvárkérdés: Volt már olyan, hogy azzal csajoztatok, hogy zenéltek?

Balázs: Hogyne, még én is 🙂

Doki: Egyfolytában.

Gábor: Velem nem. Nem szeretem nagydobra verni; mert amíg nem tudom bemutatni, inkább hencegésnek tűnik. El szoktam mondani, hogy gitáros vagyok egy zenekarban, de máshogy próbálom eladni magam.

Zoli: Én csak ezzel szoktam. Más esélyem nem lenne 🙂

Eddigi legemlékezetesebb koncertélményetek? Akár saját, akár nézőként?

Doki: 2008, Sziget, Sex Pistols. Kamaszkorom kedvenc zenekara, akikről minden cikket, könyvet, legendát elolvastam, és az ő koncertjükön ott lenni életem egyik legnagyobb élménye volt. A másik ilyen kaliberű nagy kedvenc a Black Rebel Motorcycle Club, miattuk külön kimentünk Bécsbe.

Gábor: Én nem tudnék egyet kiemelni, a Sex Pistols és a Black Rebel nekem is ott van az élvonalban, de ugyanúgy idesorolnám 1-2 Jackmans koncertünket is, például a pár héttel ezelőtti Kuplungos fellépést, ami saját koncertekből eddig a kedvencem volt.

 

Az együttes demóját itt tudjátok meghallgatni, mi már szeretjük, nektek hogy tetszik?