A Piros Cipőt egy Piramisért!

Néhány héttel ezelőtt a budapesti telefonfülkéket időgéphez hasonlítottam. Ha ez igaz, akkor a telefonkártya az indítókulcs, a cél azonban nem pusztán a múlt, hanem egy másik dimenzió: a megszállott gyűjtők világa.

Hány egységes, milyen példányszámú, milyen sorozat része, milyen típusú chipje van, matt vagy fényes – megannyi fontos információ, amit egy-egy telefonkártyával kapcsolatban már kisiskolásként jobban fújtunk, mint a környezetismeretet vagy a matekot. Nem is csoda, hiszen ezek az iskolai órák mindössze a többségi társadalom által ránk kényszerített holtidők voltak két alku, siker esetén egy-egy üzlet között. Fejből tudtuk, hogy kinek mije van, mire fáj a fogunk, és a leírhatatlan volt az öröm, amikor végre beszereztünk valami újat. Aki külföldről kapott valamit, hatalmas sztár volt. Ez volt életünknek az a szakasza, amikor a környék összes kártyás fülkéjét ismertük, napi rutin volt végigjárni azokat, lábujjhegyre állva ellenőrizni a készülékek tetejét, újabb zsákmány után lesve. A család összes ismerőse nekünk gyűjtött, szüleink elől lenyúltuk az összes névjegykártya-tartót. Amikor elterjedtek a fülkékben a zárt használtkártya-gyűjtő ládikák, mindenki feltúrta a háztáji kacatos dobozkákat az 1-től 6-ig számozott régi kulcsok után kutatva, mert a legenda szerint némelyikükkel ki lehetett nyitni azokat. Bár soha senki nem látta, de mindenki jól tudta, hogy a gyűjtőládák hatalmas kincseket rejtettek! Megannyi emlékkép, megannyi régi érzés, ami felszabadult bennem pár hete, amikor bő 15 év után leporoltam a padláson a telefonkártyás dobozomat…

A balatoni láztól a pesti klubokig

Az egész 1991 júniusában kezdődött, amikor a Matáv kísérleti céllal felállított 300 db kártyás telefonfülkét a Balaton környékén: elsősorban az idegenforgalomra építettek, hiszen más országokban már ismert volt a rendszer. Az sem véletlen tehát, hogy az első kártyák még részben angol nyelvűek voltak („Balaton Surf”, „Balaton Ferry” stb.). A kedvező fogadtatás után a következő nyáron már az egész országban megjelentek az új, szürke készülékek, év végéig mintegy 4000 db – és 22 féle kártya! Gyakorlatilag ekkor kezdődött a gyűjtőláz is, az ebből a korszakból származó kártyák voltak a későbbiekben is a legértékesebbek. A rohamos fejlődést mutatja, hogy 1997-ben már több, mint 36 millió kiadott kártya keringett az országban. Egy feltörekvő generáció tanulmányi átlaga pedig meredeken csökkenni kezdett, mert hirtelen sokkal-sokkal fontosabb dolga akadt.

Az „alap” kártyák sok esetben Matávos termékek hirdetményeit tartalmazták (Zöld szám, ISDN, Digifon stb.), de legtöbbször ismeretterjesztő jellegűek voltak. Egységes sorozatokat adtak ki az ország és a főváros főbb látnivalóiról, a világ hét csodájáról, védett madarakról, csillagjegyekről, világhírű magyar tudósokról – csak hogy a legismertebbeket említsem. Ezeknek a kártyáknak a képi világa kifejezetten igényes volt, nemcsak tanulni lehetett általuk, de valóban szépek is voltak. Az elszántak, ha összegyűjtötték mind a négy kártyát, akár még malomjátékot is játszhattak. Néhány kártya ma már kifejezetten kordokumentumnak számít, ilyen például az Erzsébet térre tervezett Nemzeti Színház tervével díszített darab. A divat pedig, mint mindig, bevonzotta az üzletet: megjelentek az első fizetett reklám- és promóciós telefonkártyák (Coca-Cola, HVG, Globex, OTP, Malév stb.), és természetesen a „nagybani” kereskedők is, egy-egy kártya ára csillagászati volt.

„Örökké megmarad”

A kilencvenes évek közepére a telefonkártya-gyűjtés olyan kiterjedt tömeghobbi lett, hogy a Matáv telefonkártya-üzletága (bizony, volt külön ilyen) létrehozta a belvárosban a Telefonkártya Gyűjtők Centrumát: egy központi helyet biztosítottak a csereberére. Az üzlet nekik ebben – a reklámon túl – az volt, hogy helyben lehetett vásárolni régi és új telefonkártyákat. Országszerte alakultak más csereklubok, börzék is, a nagyobb bolhapiacokon óriási kártyás élet volt. A Matáv 1995-től kezdve évente kiadott katalógusokkal is segítette a gyűjtőket, és elindult a Telekártya magazin is, amiben az érdeklődők a számtalan technikai információn túl, kitekintést nyerhettek más országok kártyavilágába (ne feledjük: internet gyakorlatilag még nem volt!), hirdetéseket adhattak fel, hírekről, gyűjtői eseményekről értesülhettek. Természetesen más sajtótermékek is foglalkoztak rendszeresen a kártyagyűjtéssel, jómagam a Zsaru magazin „Gyűjtők Telekártya rovatát” gyűjtögettem. Hogy 9 évesen hogyan jutottam Zsaru magazinhoz, ne kérdezzétek, nem emlékszem rá.

„Örökké megmarad” – hirdette 1995-ben egy Matáv hirdetés, büszkén hírül adva, hogy az országban már 12.000 kártyás telefonfülke van. Akkor valóban el is hihették, hogy a kártyás telefonálásé a jövő, gondoljunk csak arra, hogy hol voltak még akkor a mobiltelefonok? Ma, húsz évvel később azonban a telefonkártya, mint eszköz, és mint a gyűjtők kincse már egyformán eltűnt. Bár a Matáv honlapján elérhető egy egészen pofás online katalógus (egy része még pdf-ben is letölthető), ma már inkább a feltöltőkártyák korát éljük, de annak is inkább az alkonyát. Amikor egy hete néhány barátommal kint jártam a valaha szebb napokat látott Pecsa bolhapiacon, mindössze két árusnál találtam telefonkártyát. Az egyikük már arra sem nagyon emlékezett, hogy mikor vásároltak tőle legutóbb, pedig 40 forintért adta darabját – régen egy-egy jobb darabért akár több ezer forintot is adtak a gyűjtők! A másik árus pedig csak egyben adta volna el 3000 forintért a 100 darabot, szabadult volna tőle. Bár a netes piacokon még sok kártyát lehet kapni, a telefonkártya-gyűjtés a jelek szerint – ellentétben például az Örök Bélyeggel – úgy tűnik, hogy sajnos szinte teljesen kihalt. Én személyesen ezt nagyon bánom, mert ahogy most újra beleástam magam kicsit a témába és az emlékekbe, megjött a kedvem hozzá (úgy tűnik, az valóban „örökké megmarad”), ráadásul van jónéhány cserekártyám is. Szóval ha esetleg titeket is érdekel a téma, írjatok, kezdjünk hozzá!