A szürke igazi ötven árnyalata: Lakótelep

„Lakótelep, kitört ablakok, a házak mögött pingpongasztalok” énekelte meg a PASO is Lakótelep című számában. Lakni sok helyen lehet, és minden környéknek, lakóhely típusnak van egyfajta egyedisége. Mégis, telepen élni egy más világ. Legendák szólnak a szürke blokkok veszélyeiről, a lakótelepiek negatív megítélése és prolisága köztudott. Nem lázadásból, vagy csakazértisből, de én imádok telepi lány lenni. Nem mindig laktam lakótelepen, de mindig ott éltem. És ez a különbség, a blokkokban nem lakni, élni kell. És lehet is. Kívülről nézve minden telep egyforma. Ugyanakkora, egyárnyalatú szürke házak, mint egy droid kaptár. Elvétve egy-egy fa vagy bokor, amiből tudod, hogy ez már egy másik utca, hiszen itt minden egyforma. Ha eltévedsz, véged, sosem találod meg a kiutat.

Ébred a reggel, az óra pittyegése pedig halkan ébresztget engem is. Nem az én órám, ez még nem az én reggelem, hanem a szomszédé, de a telep csendes, mindent hallani atmoszférájában az ő ébredése egy kicsit az enyém is. Még a tétlen félálom állapotában narancssárgán felzúg a reggel első hivatalos hangja, viszik a szemetet, csapkodják a kukákat, engem pedig felkészítenek a saját ébredésemre. Sorban húzzák fel a rolókat, nyílik a nagy ház ezer szeme. A konyhai rádiók, fürdőszobai hajszárítók több szólama hallatszik ki a lépcsőházba, a lift már türelmetlenül ingázik a földszint és a tizedik között. Kávéillatú kapkodás, ajtórácsok zárta közbeni jó reggelt, a telepesek megindulnak a legközelebbi buszmegállóba. Mordul egyet a kaptár, majd a másik oldalára fordul.

Napközbeni találkozások a piacra vagy az orvosi rendelőbe jövet-menet, a délelőtt általában az idősebbek egyeduralma. Kötött sapkák, botok, és húzós kocsik vitatják meg az időjárást, a két emelettel feljebb lakó bácsi végnapjait és a társadalmi problémák felelőseit, pénz nincs, baj viszont annál több. A telepi kisbolt túl van a reggeli hajtáson; a kötelező számú műanyag kávé és tüske ma is elfogyott. Délutánig nyugalom van. Egyedül a piac környékén van némi felbolydulás, érezhetően nem a szombati dömping, de ha valaki hétköznap délután betér, mindig van miből válogatnia. Virágárus pavilon, zöldséges stand, hentesáru, mindenes bolt és egy kifőzde. A lakótelep menzája, az ok, amiért nem érdemes főzni tanulni.békásmegyer
És amikor már a blokk is unatkozik, éles hangú váltással kicsöngeti magából a jövő nemzedékét. Az iskolának vége aznapra, matekleckével megtömött hátizsákok és órai levelezést rejtegető táskák cikáznak, csoportosan rajzanak, megtöltik a házak közti tereket, ülnek a pad tetején, zsebpénzüket energiaitalra és cigire költik, és zsibonganak. Színt adnak az addig eseménytelen és melankolikus környéknek, felpörgetik a napot; a délután visszavonhatatlanul az övék, a szülőket még fogva tartja a munkahely, és az egész telep a kamaszok személyes szabadságává válik. Előkerülnek a fekete filctollak, a maximumra állított telefon hangszórók és a focilabdák, indul a telepi bajnoki szezon, nem állandó válogatott játékosokkal. Ettől a perctől kezdve nem szűnik meg az élet. A csendes, nyugalmas nappalt egy impulzusokkal megtelített este taszítja a feledésbe. Több hullámban visszatérnek a reggel elsőként munkába indulók, láncon húzva egy álmot, hogy egyszer majd nem itt laknak, és ezért ma is megdolgoztak. Nem a célért, csak az álomért. Egy halvány boldogtalanság járja át ilyenkor a telepet, alig érezhető, de észlelhető módon, időben pont a szürkület előtt. A semmiből előtűnő fiatalok szenvedélye pedig szotyihéj szőnyeget szór a láncokra, ők azok, akik valóban értik mit jelent itt élni. Nincs látszat, csak a lecsupaszított valóság, feketén-fehéren. Vagy inkább szürkén, de annak több, mint 50 árnyalatában. Itt nőttek fel és még előttük a jövő. Nem csak az este az övék, hanem a telep is. Annak minden titkos szegletével, térképre rajzolható pingpongasztal találkozópontjaival, füttyjelzéseivel és kaputelefon morzéjával együtt megkapták, behálózták és használják. A dobozos sör szisszenése az alaphang, külön bandákban, de együtt alkotnak egy egészet. Ők hajtják a telepet, ők generálják azt az erőt, amivel működik. Ők a telep szíve, feltöltik a terepet, a levegőt, egymás közti titkos és nyílt szövetségeket kötnek és bontanak fel, közös kutyasétáltatások és együtt lógások közben. Morajlik az este, nem hivalkodón, de lüktetve pulzál a biliárd terem vagy a kocsma körül és odébb a tér padjai között is. Őrzik a csendjét, csak néha törik meg, csak annyira, amennyire kötelező része a békének is a háború.

Sárga szemeivel figyel a telep.lakótelep este
Egymás valóság darabjaiban veszünk részt, halljuk, ahogy a szülő leszidja gyermekét, ahogy a szerelmes lány dúdol a fürdőszobában, tudjuk, mikor mosogatnak vagy viszik ki a szemetet. Csörögnek a rácsok, majd lassan elhalkul az élet. Lehunyja sok szemét a ház, de éjjeli őrségként azért mindig nyitva tart egyet-egyet. A lakásokba bekúszik a csend és a lámpaoszlopok fénye, hogy álmokkal szőjék be az elnémult létezést.

Így telik egy nap a kockaházak között, abban a más világban, ami nem mentes előítéletektől vagy rossz tapasztalatoktól. A hely, ahonnan egyesek menekülnének, mások nem tudnának elszakadni. Egy ezerarcú szürkeség, amit nem a panelprogram tarkára festett házai színeznek ki, hanem az az élet, ami ott folyik.