“Beilleszthető rock zene, amire lehet bólogatni, és nem határolódik el tőle senki”

Műhelytitok: miközben ezt a cikket írom, a The Royal Freak Out Full Circle című kislemezét hallgatom. Nem azért, mert így teljes a kép, hogy őket hallgatva róluk írok, hanem mert annyira energikus a csapat, amit nehéz írásban visszaadni. De mivel ez nem is egy lemezajánló, inkább elmesélem, hogy éreztem magam a legutóbbi fellépésük alkalmával.

A számomra tökéletes szombat esti program barátokkal koncertre menni. A hosszú hétvége alatt ezt sikerült is abszolválni, és mivel előzőleg már hallottam a zenéjüket, semmi kétségem nem volt afelől, hogy ez az este jó lesz. Aztán amikor elkezdődött a koncert, pillanatok alatt módosult az előző érzésem: biztosan tudtam, hogy ez az este fantasztikusan jó lesz. És így is történt, mert a srácok egy olyan bulit rittyentettek egy hetedik kerületi szórakozóhely koncerttermébe, mintha minimum a Wembley Stadionban játszanának. Megbonthatatlan összhang a színpadon, tökéletes összkép, melyen látszik, hogy hosszú évek és egy világkörüli turné eredménye. Lenne, ha Balázs, Ábris, Peti és Dávid hosszú évek alatt együtt zenélték volna végig a világot. Ehelyett egy belső, eredendő energiabombát robbantottak, amire nem lehetett nem megmozdulni. Koncert után persze előtört a firkász-énem, és gyorsan lestoppoltam egy időpontot meginterjúvolni őket arról, hogy honnan ez az elsöprő energia, milyen élményekkel tértek vissza Angliából, kik a zenei példaképeik és mitől félnének a legjobban, ha híres rocksztárok lennének. Ők pedig elmesélték, hogyan lett az egykori Betterfly formációból a szárnyait kibontó The Royal Freakout zenekar, és még egy koncertajánlót is elhintettek, ami elég meggondolandó, tekintve, hogy zenészek rossz tippet nem igazán adnak.

[bandcamp width=500 height=274 album=2638586453 size=large bgcol=ffffff linkcol=0687f5 artwork=small]

Meséljétek el, honnan és hogyan indult a zenekar.

Balázs: Igazából a történet egy másik, korábbi zenekarral kezdődött, a Betterflyal, vagyis annak felbomlásával. Amihez pedig az vezetett, hogy jó pár éve Ábrissal és az akkori dobosunkkal, Petivel úgy döntöttünk, hogy kiköltözünk Londonba. Az eredeti terv az volt, hogy az egész zenekar jön, de végül csak hárman mentünk ki, és így, ebben a felállásban már nem lehetett tovább folytatni, hiszen a Betterfly ötünkről szólt, úgy volt teljes. Az új felállásban viszont a zenei vonal is változott egy kicsit, és tulajdonképpen így született meg a The Royal Freak Out.

Kifejezetten a zenélés miatt mentetek Angliába?

Balázs: Igen, úgy éreztük, hogy a Betterfly nem kapta meg azt a figyelmet itthon, amit érdemelt volna. Azt gondoltuk, azért, mert rossz helyen csináljuk, így felvetettük az ötletet, hogy jó lenne kimenni külföldre, és ez a gondolat aztán egyre jobban elkezdett foglalkoztatni, majd elértünk arra a pontra Petivel, hogy fogtuk magunkat és belevágtunk.Viszont a többieket sok dolog kötötte ide, így ők maradtak. Ábris pedig végül pár hónappal később csatlakozott hozzánk.

Ábris: Nehezen hoztam döntést, mert két tűz között voltam: mentem is volna, mert nagyon hiányzott az együtt zenélés, de maradtam is volna, hiszen volt egy kapcsolatom, amit nem akartam itt hagyni. Hosszas őrlődés után végül úgy döntöttem, hogy kimegyek. Az első nyár arról szólt, hogy megpróbáltuk felvenni a ritmust és megtalálni a helyünket, de szerencsére sok olyan emberrel voltunk körülvéve, akik segítettek, és nagyon jó tanácsokkal láttak el, és így sokkal könnyebb volt. A megérkezésem is kalandosra sikerült; rengeteg cuccot vittem, a teljes zenekari felszerelést, beleértve a dobszerkót, erősítőt, gitárokat, plusz a saját személyes csomagomat, és kiderült, hogy nincs otthon senki. Úgyhogy ott ültem a ház előtt Londonban, és vártam, hogy valaki hazaérjen.

Zeneileg milyen élményeket szereztetek Londonban, mennyire volt nyitottabb a kinti közönség egy kezdő zenekar felé?

Ábris: Mondhatni, hogy nyitottabbak voltak, jellemzőbb volt az emberekre, hogy olyan koncertre is eljárnak, amit nem ismernek, ez akkor itthon nem nagyon volt szokás. Viszont miután hazajöttünk, meglepődtem, hogy mennyi minden változott, most már egyre inkább nyitnak az emberek itthon is az élőzene felé.

És a zenei stílusokban mit láttok?

Ábris: Az elmúlt öt évben nagyon sok banda jött fel a semmiből, úgy, hogy egyből hatalmas sztárok lettek. Persze ezzel nem akarok bírálni senkit, pusztán arról van szó, hogy néhány zenekar csak az épp aktuális trend miatt fut be, szemben azokkal, akik 10-15 éve jelen vannak, és próbálkoznak. Ismerek olyan zenekarokat, akik akkor kezdték, amikor mi a Betterflyal, és csak mostanra érték el azt a szintet, hogy bekerültek az élvonalba, eddig valahogy nem jutottak el az emberekig.

Balázs: Szerintem egyre jobban ráhangolódnak az emberek a nyugati trendekre, és ebből a szempontból érezhetően jobb lett itthon a zenei helyzet, mint amikor mi kimentünk.

Ábris: Részben. Az, hogy majmoljuk a nyugatot, nem feltétlenül jó.

Balázs: Szerintem minden így kezdődik, mindenki majmol mindenkit. A Beatles óta nincs eredeti dolog. 🙂

Nehéz eredetit csinálni?

Balázs: Úgy gondolom, hogy ez nem is olyan erős koncepció nálunk, emlékszem még a Betterflyos időkben sok ötlet ment a kukába azért, mert nem volt elég eredeti.

26_NOW_0247Akkor máshogy kérdezem, kezdő zenekarként nehéz kitűnni a többi kezdő zenekar közül?

Balázs: Ha nincs egy nagyon tudatos, keményen dolgozó, hozzáértő és nagy kapcsolati tőkével rendelkező szervező vagy management mögötted, akkor nagyjából lehetetlen, vagy nagyon sok időbe telik. És ez független attól, hogy milyen zenét csinálsz, egy gyengébb előadó is ki tud tűnni jó managementtel a háta mögött, de egy erős zenekar is el tud vergődni akár 15 évig, olyan számokkal, amit ha mondjuk a Guns N’ Roses adott volna ki, akkor már hisztéria lenne a világban. Szóval minden a managementen múlik, én ezt most már komolyan így gondolom. És ez akármilyen stílusra igaz, bármennyire jól vagy rosszul csinálod, ha a megfelelő felület biztosítva van, akkor ismerni fognak. Ez a zeneipar.

Ábris: Nagyon sok olyan tehetséges zenekar van, akik mögött nincs meg az a plusz, amivel ki tudnak tűnni. Hogy különböztetsz meg 10 zenészt, akik közül mindegyik ugyanolyan jó? Akinek jobb gitárja van, meg jobban van felöltözve, az a jobb arc. Hiszen a közönségnek sokkal kisebb része az úgynevezett műértő, aki azért kísér figyelemmel egy zenészt, mert tényleg jó a zene, mint az a része, aki azért megy el egy koncertre, mert menőnek tartja azokat az embereket, akik ott állnak a színpadon. Ez persze stílusfüggő, de azért ez is elég erősen hozzátartozik ehhez a dologhoz.

A legutóbbi koncertetek olyan energikusra sikerült, hogy gyakorlatilag felgyújtottátok a színpadot, ti hogy éltétek meg azt a fellépést?

Balázs: Én nagyon élveztem, és én is úgy éreztem, hogy jó koncert volt. Mi tipikusan egy olyan zenekar vagyunk, akik az élő zenével tudnak igazán azonosulni: kiállunk és játszunk. Stúdióban mindig izzadok, végem van, és nem is érzem magam annyira jól, a színpad sokkal nagyobb szabadság. Visszaadni azt, amit lemezen hallasz, gyakorlatilag lehetetlen, mert minden felvételen van ötfajta gitársáv, meg egy csomó extra dolog, ami élőben nem jön ki úgy. Ilyenkor azt kell megragadni, hogy átadj egy olyan energiát, ami miatt aki eljön koncertre, úgy megy majd ki a végén, hogy megérte, és hogy király volt.

Az albumról beszéljünk pár szót: vannak rajta kicsit könnyedebb, már-már popposabbnak mondható számok, és ezeknél jóval keményebb zenék is. Ez egy előre felépített terv volt, hogy könnyebben emészthető legyen a lemez, vagy ilyen kettősség van bennetek, és így teljes a kör?

Balázs: Benne van ez a kettősség a zenekarban, ez a két irányvonal mozog nálunk, egy poposabb, rádióbarát vonal, és egy keményebb rock, de egymás nélkül egyiket sem csinálnám szívesen. Nehezen tudnám elképzelni, hogy kiálljak egy másfél órás kizárólag akusztikus gitáros produkcióval, hiszen ezzel pont az energia veszne el. Ugyanakkor van olyan számunk is, ami még a Betterflyos időszakból maradt vissza, annak a zenekarnak és közegnek nem volt elég eredeti, a Royal Freak Outba viszont teljesen beleilleszthető. Egy kicsit még tart a zenekarban az útkeresés, folyamatosan gyűlnek az ötletek. Lehet, hogy a következő kislemezen már csupa zúzós energiabomba lesz.

Ábris: Én soha nem ellenkeztem a poposabb zenék ellen, és ezt szeretném tovább vinni, csak kicsit lendületesebben. Mivel a mostani dalok régebbi ötletek, mint a jelenlegi felállás, ezért a későbbiekben biztos fog változni a zenénk valamennyire, de alapvetően ezt a vonalat követjük. Beilleszthető rock zene, amire lehet bólogatni, és nem határolódik el tőle senki, aki szereti ezt a stílust.

Zeneileg ki inspirál titeket?

Ábris: Nálam eleinte inkább az alter vonal volt a meghatározó. Amikor 16 évesen elkezdtem gitározni, Kispált hallgattam, meg Anima Sound Systemet. Mikor a Betterflyba beszálltam, kaptam egy másolt, kamuborítós Muse CD-t, hogy tanuljak meg róla három számot kövekező hétre, meg szerezzek egy basszusgitárt és nyomjuk. Nekem itt kezdődött a rock zene.

Balázs: Számomra leginkább a kicsit régebbi vonal, a 80-as, 90-es évek. Akikkel először összebarátkoztam zeneileg, a Red Hot Chili Peppers volt, de nagyon tetszenek az újabb irányvonalú amerikai rock zenék is, mint az Alter Bridge vagy a Foo Fighters, mindemellett Stevie Wondert is hallgatok. Viszont ami mindig is a legtöbb inspirációt és örömet adta, azok az élőzenés koncertfelvételek. Emlékszem, mikor az első internethozzáférésemet megkaptam, kapásból egy Red Hot Chili Peppers koncertet kezdtem el letölteni, ez akkor még három hétbe telt. Mikor lejött, zsinórban kétszer néztem végig.

received_1017672224924698

Ha már így szóba jöttek a koncertek, mondjatok egy olyan koncertélményt, amit sosem fogtok elfelejteni.

Balázs: A két legkirályabb koncert, amin nézőként voltam a tavalyi Alter Bridge és a Black Stone Cherry, ami egyébként most nyáron is jön Budapestre, ajánlom mindenki figyelmébe. Ráadásul azon a bulin az előzenekar is egy olyan banda volt, akiket szintén imádunk, úgyhogy azt az estét végigtomboltam. Saját koncertek közül pedig eddig a legemlékezetesebb egy csehországi fellépés még a Betterflyal.

Ábris: Egy nagy rock fesztivál volt, amire sikerült eljutnunk, és ahol beszerveztek minket a nagyszínpadra. Igaz, hogy első zenekarként délután léptünk fel, de olyanok előtt játszottunk, mint a Sum 41.

Balázs: Felejthetetlen érzés volt akkora színpadon állni. Gondold el, egy 20.000 főre tervezett nagyszínpad, ahol igazán hangosan szólt a cucc és nagyon messzire ment el a hang: őrületes volt. Persze, délután még nem volt tele a színpad előtti tér, de 3000 ember így is volt.

Mik a tervek a közeljövőben?

Balázs: Mivel ezzel a márciusi lemezkiadással lekéstük a lehetőséget, hogy nyári fesztiválokra bekerüljünk, ebben az évben főleg klubkoncerteket tervezünk, illetve nagyon szeretnénk ismét felvenni azt a fonalat, hogy külföldön is fellépjünk. Az egyik előnye annak, hogy angolul éneklünk, hogy ki lehet vinni bárhova, hiszen megértik. Nagyon bízom benne, hogy sikerül a zenénket eljuttatni nemzetközileg több helyre. Ezen kívül a közönségbővítés a cél, legalább háromszor-négyszer ekkorára.

Kicsit könnyedebb kérdés: fejezzétek be azt a mondatot, hogy “Zene nélkül…”

Balázs: Egész egyszerűen megszűnnék létezni.

Ábris: Én munkamániás lennék, hogy valamiben ki tudjak teljesedni. Nekem a zene nagyon sokat segít, hogy normálisan éljem meg a dolgokat. Az egészben van egy mély alázat és egyszerűség: látod azokat az embereket, akik igazán nagy zenészek voltak, mégis milyen egyszerűen éltek. Sok felesleges dolog nem volt fontos, és ez nagyon jó.

Mire vagytok a legbüszkébbek?

Balázs: Én arra, hogy még mindig együtt vagyok azokkal az emberekkel, akik igazán fontosak. Egy olyan közösségben, társaságban és helyen élek, amit szeretek, élvezek, és büszke vagyok rá.

Ábris: Arra, hogy felnőttként is meg tudtam őrizni azokat az elveimet, amik gyerekkorom óta bennem vannak azzal kapcsolatban, hogy mit tartok helyesnek és mit rossznak. Nem vesztettem el semmilyen külső hatásra, pedig minden nap látunk embereket, akikkel ez történik, mert nem kapják meg a megfelelő támogatást vagy törődést a barátaiktól, vagy esetleg a családjuktól. Büszkeséggel tölt el, hogy tartom magam az értékrendem mellett, ami szilárdan áll, és ez sokat lendít előre. És az, hogy vannak körülöttem hasonló gondolkozású emberek, azt mutatja, hogy nem vagyok egyedül.

Ha világhírű rocksztárok lennétek, mitől félnétek a legjobban?

Ábris: A drogtúladagolástól. 🙂 Komolyra fordítva a szót, túl vagyok már ezeken az allűrökön, hogy attól féljek, ha felmegyek a színpadra, mit fognak gondolni az emberek. Nem hiszem, hogy más lenne, ha többen állnának előttünk, mert ha megtalálod önmagad, akkor teljesen mindegy, hogy ki van ott. Persze, megtiszteltetés sok embernek játszani, de nem attól függ, hogy mit mutatsz kifelé, hogy mennyien vannak, hanem attól, hogy mi árad belőled.

Balázs: Én sem szoktam félni semmitől, ha ki vagy békülve a dolgaiddal, akkor nincs mitől. Talán az egyetlen, amitől tartanék, az az lenne, hogy megváltoztat hogy híres vagy ismert lettem, vagy az, hogy sok pénzem van, és ez nem válna az előnyömre.

Ábris: Magyarországon nem különösebben fenyeget ez a veszély.

Balázs: Azért ha valaki, aki olvassa ezt a cikket, és véletlenül multimilliárdos, vagy van egy csomó pénze, amit nem tud mire költeni, akkor vehetne nekünk hangszereket, vagy bevásárolhatna minket egy pár fesztiválra. 🙂