Egy álláskereső naplója

A munkanélküliség kemény dolog. A túléléshez rengeteg hasznos tippet kaphatunk, ha egy kicsit körülnézünk, és foglalkozunk a kérdéssel. De ennél sokkal izgalmasabb, amikor valaki a személyes élményeit osztja meg népszerű blog-stílusban. Beállok a sorba. Diagramok sem lesznek.

Ahogy az ember visszatér az ébrenlétbe, elsőként a hangok jutnak el az agyáig. Idegtépő, digitális sikolyok. Aztán még csukott szemmel, de már jönnek a gondolatok: elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt. Semmi pánik, ma nem sietünk sehova. Kinyomom. Ez az első munkanélküli-munkanapom, mióta kirúgtak. Egy hétfő, amikor visszafekszem.

A második kávé-cigi az erkélyen, éhgyomorra, de még mindig termelődik a csipa a szemem sarkában. Harmadik napja nem voltam sehol. Ma végre lemegyek a boltba. Kis lépés ez…

Nem tudom, mi történt, de ma viszonylag korán keltem. Talán a bűntudat nem hagyott aludni. Már elmosogattam, kitakarítottam, és főztem is. Nekiállok az önéletrajzomnak.

Kávé és cigaretta. Izgatott vagyok, tegnap elküldtem legalább hat helyre a jelentkezésemet. Még nem mertem megnézni az e-maileket.

Update: Megnéztem, semmi.

Sanya hívott. Mennek csapatni. Ott a helyem! Úgyis van még a végkielégítésből, a „háeresek” meg úgysem dolgoznak hétvégén, nem igaz?

Kikészít a déli harangszó. Miért nincs a világ tekintettel a másnaposokra???

Hétfő 06:20 – Indul a szomszéd dolgozni. Minden hétköznap pontban ugyanakkor. Én még le sem feküdtem. Más dimenziókban mozgunk. Dolgozó és nem dolgozó. Elkerüljük egymást folyton. Nem utazunk együtt reggel a buszon, nem futunk össze a meló utáni kisbevásárláskor. De néha a két dimenzió összeér. Általában a lépcsőházban. Ő indul dolgozni, én pedig próbálok feljutni a harmadikra, szememben a csillogó reménnyel. Az unicumszag csak álca. „Jó munkát, szomszéd!”

Az esti híradó szignálja jelzi, hogy a mai nap is eltelt. Kezdem elveszteni az időérzékem. Ha nem írnám ezt a semmirekellő naplót, azt sem tudnám, hogy ma szerda van.

Update: csütörtök van.

22:46 – Senki nem akar sörözni. „Fáradt vagyok”, „holnap meló”, „talán hétvégén”, bla-bla… puhapöcsök!

Hétfő 06:20 – Kattan a zár, nyikordul az ajtó. Nem tudom, hány hete megy ez már így, de lassan kezd aggasztani a helyzet. Valamit rosszul csinálok.
Mesélte egy haverom, hogy egyszer elment egy állásinterjúra, ahol elkészítették a teljes, személyre szabott horoszkópját, és az alapján értékelték ki, hogy mennyire illik bele a cég arculatába. Én vízöntő vagyok. Átírjam a születési dátumom? De mire? Egy cégnek van aszcendense?

Újra beállítottam az ébresztőt, mert azt olvastam, segíthet, ha ezt az időszakot is úgy fogjuk fel, mintha dolgoznánk. Felkelünk időben, böngésszük a hirdetéseket, önismereti teszteket töltünk ki, célzottan keresünk, fejlesztjük magunkat. Olvasom ezeket a tippeket álláskeresőknek. Ma már így mondjuk, mert így kevésbé érezzük magunkat egy haszontalan kakadarabnak. „József vagyok, Budapestről, jelenleg munkanélküli. ” Ugye, mennyire szánalmas? Mondjuk inkább így: „Józsi vagyok, budapesti álláskereső.” Ez az! Józsi nem lógatja semmijét, előre tekint, és keresi a lehetőséget. Proaktív, és mindig szembenéz az új kihívásokkal. Tartja magát a nehéz időkben, és nem inog meg a hite saját magában sem. Egy ilyen embert bárki örömmel alkalmazna. Legyél te is Józsi!

Egy kicsit lassabban mennek a dolgok, mint ahogy gondoltam. Közel két hónapja semmi érdemleges változás. Az interjúkon eleinte tapasztalt lámpaláznak már nyoma sincs, rutinos róka lettem. Az egyik alkalomnál, amikor már sokadszorra kaptam meg a kérdést, hogy „Mi volt a legnagyobb sikere eddigi karrierje során?”, azt válaszoltam: „Az, hogy nem akasztottam még fel magam.” De hiába a nagyszerű praktika, az ígért visszajelzések nem jönnek. Pedig kezd apadni az anyagi tartalék is vészesen. Nem akarok tartozni senkinek, ezért holnap elmegyek a „munkaügyibe”.

Most értem haza a munkaügyiből. A „kilépős papírjaimat” kérték az előző munkahelyemről, hogy megállapíthassák 3 évre visszamenőleg a munkaviszonyaim alapján nekem járó összeget. Ha volt 12 hónap egybefüggő munkaviszonyom ezalatt, akkor szerencsés vagyok, és megkapom a maximális összeget 3 hónapon keresztül. Én nem vagyok szerencsés, hiszen még munkaszerződésem sem volt, ebből kifolyólag „kilépős papírjaim” sem. De úgy éreztem, ezt jobb nem hangoztatni, ezért azt tettem, amit az állásinterjúkon szoktam ilyen esetekben: hazudtam. „Pályakezdő vagyok.” Az még legalább nevelhető. De segélyre nem számíthatok. Kínos részek jönnek, ha nem jön a változás.

Unom a májkrémes melegszendvicset.

Újraszerkesztettem az önéletrajzomat, és átkonvertáltam pdf-be. Új képet is akartam, de nem tudtam meggyőzően mosolyogni.

A második „próbanapomon” is túl vagyok. „Tökjó volt, még jönnek mások is, aztán majd meglátjuk, de szólunk mindenképp, akkor is, ha nem sikerült!” Persze. Megint elpazaroltam a napom egy jelentős részét, költöttem az utazásra, próbáltam jópofát vágni az egészhez. És megint ingyen. Illetve a reményért cserébe. Ezt jelenti a próbanap.

Annyi tartozásom van, hogy az első néhány fizetésem a törlesztésre fog elmenni. Megyek, megkeresem a belső motivációm.

Felhívtak az egyik helyről, hogy sikerült, akár holnaptól mehetek. Nem éppen álmaim melója, de muszáj elfogadnom, mert tarthatatlan a helyzet. Talán addig máshonnan is hívnak.

Update: nem hívtak. Már majdnem egy éve itt gürizek. Nincs időm naplót írni sem. Meg semmi másra sem. Kicsit kezd hiányozni az a melegszendvics…