Presszing alatt az anyanyelvünk
“Csudára beslisszolna a foci a vinklibe.” Mező Ferenc, 1947-ben megjelent, A magyar sportnyelv című könyve szerint a harmincas években nem voltak egyedülállóak az ilyen és ehhez hasonló mondatok a sporthírekben. A helyzet – látszólag – azóta sem változott sokat. Ugyan mennyi női ismerősünk értene a következő mondatból akármit is: “Az emberfórnak hála nagy a hazai presszing a derby-n, sanszos egy újabb találat, de egyelőre marad a közteegy.” Azt írtam: látszólag, vannak ugyanis különbségek.
Kezdjük a lényeggel, azaz hogy miért is utálok jónéhány tévés sportkommentátort. Hogy miért van az, hogy néha már szinte nem is értem, mit beszélnek. A legtöbbször lehalkítanám a készüléket, de akkor sajnos a közönség hangja, a játék neszei is elvesznének, anélkül pedig közel sem teljes az élmény. Mielőtt azonban belefognék a lényegi morgásba, felütésként álljon itt egy rövid “kommentátor-magyar szótár” – a teljesség igénye nélkül.
Emberfór = emberelőny
Játékszer = labda
Asszisztens = partjelző
Jól tempírozott átadás = sikeres passz
Marad a köztekettő = nem történik semmi
Olvassa a játékot = tudja, mi történik körülötte
Presszingel = nyomás alatt tart (lásd még: mezőfölény)
Sanszos/sansztalan = esélyes/esélytelen
Előrejáték = támadás
Véghajrá = végjáték + hajrá
Angolról magyarra, magyarról hunglish-ra?
A probléma természetesen nem újkeletű, hiszen a legtöbb itthon is elterjedt sportág külföldi találmány, így kezdetben – megfelelő magyar szakszavak híján – rengeteg kifejezést vettünk át főleg az angol és a német nyelvekből. Ám idővel azért mégiscsak kialakult valamiféle nyelvi öntudat – mégiscsak Kazinczy országában élünk! –, és megkezdődött a (sport)nyelvújítás. Ebben a főszerepet a Nemzeti Sport vállalta. Az újság 1935 novemberében ezt írta: “A nyelv mindig fejlődik, s szókincse mindig szaporodik, mert mindig új fogalmak, felfedezések új kifejezése válik szükségessé. A nyelv erején múlik aztán, hogy ki tud-e termelni magából új kifejező lehetőségeket, vagy pedig – gyengeségében – kénytelen más nyelvek új szavait szolgai módon átvenni. Nem hisszük, hogy a magyar nyelv az utóbbi csoportba tartoznék.” (A változtatások céljairól és részleteiről további részletek itt olvashatók.)
Sajnos azonban a sportnyelvünk – szerintem legalábbis – mára már meglehetősen túllőtt a célon. Vannak persze olyan szavak, kifejezések, amik még az “ősidőkből” maradtak meg, vagyis azt mondhatjuk, hogy ezek hagyományos, bevett szakszavak. A gond az, amikor a sportszakma képviselői már feleslegesen ritkítják az értékes, élő magyar szókincsünket, vagy erőltetnek a mondanivalójukba borzasztóan nyakatekert, szinte értelmetlen nyelvi paneleket, kifejezéseket. Valószínűleg ettől remélik, hogy komolyabbnak, szakmaibbnak tűnnek. Csakhogy ez nettó hazugság, nyelvpusztítás, felesleges visszalépés.
Kérdések. Kérdések?
És ha már sport: miért van az egyébként, hogy a legtöbb sportriporter nem kérdez? A játék utáni kérdések legtöbbször valahogy így hangoznak:“A meccs elején kicsit álmosan kezdtetek, de utána mintha elkaptátok volna a ritmust.” (Pont, nem kérdőjel. Lendül a mikrofon.) Na, ez az a kérdés, amire egy kicsit cinikusabb Kovács II. mindösszesen annyit felelne, hogy: “Szerintem is.” Vagy “Szerintem nem.” Vagy egyszerűen csak nézne és várna, ahogy a meccs nagyobb részében tette az ellenfél tizenhatosának környékén. Mindig ezt a választ várom/remélem az ilyen esetekben, hadd szórakozzon már egy kicsit a néző. Én nem vagyok szakértő, de úgy képzelem, hogy a riporter dolga kérdéseket feltenni. Olyan hagyományosat, kérdő hangsúllyal a végén. Érdemes figyelni, hogy 10 “kérdésből” átlagosan mennyi a valódi kérdőmondat.
Apropó, erről jut eszembe: azt az embert, aki először leírta/kimondta azt a szót, hogy “lenyilatkozta”, tegyük már fel egy jó messzire induló, légkondimentes, pótjegyes gyorsvonatra! Lenyilatkozta? Hogy az egykori gimnáziumi, jó öreg magyar tanárnőnket idézzem: “Le? Hova? A pincébe…?” Na ugye.
A sportkommentátorok felelőssége
És hogy miért zavar mindez annyira? Egyfelől azért, mert amíg a kedvenc itthoni csapatom mérkőzéseit nem közvetítik angol vagy néma kommentárral, addig sajnos ifjabb Knézy-re és társaira leszek kárhoztatva. És ezzel nem vagyok egyedül: ezek a “szakemberek” nézők százezreire (?) vannak komoly hatással. Kisgyerekek tömegei ezeket a szavakat, kifejezéseket hallják és tanulják meg, hogy aztán komolykodva mondogassák egymás között a grundon, majd, sok év elteltével, ezeket adják tovább a saját gyerekeiknek. Az anyanyelvünket mi magunk formáljuk folyamatosan, minket pedig – többek között – a tömegmédia. Hatalmas felelősség ez, hiszen a fogyasztók nagyobb része egyáltalán nem tudatos befogadó.
Nem véletlenül mondta Pierre de Coubertin, a NOB egyik alapítója, hogy “a sport nem szépítette a beszédet, mégpedig nem a sport, hanem a sportolók hibájából.” Az internet és kábeltévék korában azonban ez a felelősség már nem annyira a sportolók, sokkal inkább a műsorvezetők, kommentátorok, riporterek és sportújságírók kezében van.
Ismerős volt ez a cikk? Talán innen rémlett?