Egy virtuális kávéház – a Pesten Hallottam mint társadalmi jelenség
A hatalmasra duzzadt Facebook csoport mellett már nem lehet szó nélkül elmenni: társadalmi tényezővé vált.
Volt régen az a fogalom, hogy pesti vicc – a leginkább a századfordulós kávéházakhoz vagy a szocialista Budapesthez kötött jelenség lényege a kényes közéleti, politikai kérdések kigúnyolása, könnyed feldolgozása volt. A Pesten Hallottam csoport persze nem pont ezt a vonalat követi, hiszen a tagok saját, lehetőleg politikamentes történeteket, képeket posztolnak, de a műfaj utódjának tekinthető: ahogy a pesti vicc politikai éle a szólásszabadsággal jelentőségét vesztette és visszaszorult, úgy újfajta kifejezésmódokra, humorforrásra érett meg az igény. Az egész természetesen nem független a kommunikációs forradalomtól sem: a Facebook nélkül nehéz lenne elképzelni az egészet.
Egy sztori a múltból
Az egész jelenség akkor kezdett először gyanús lenni, mikor a villamoson (a bizonyos 4-es 6-os, sok sztori forrása) utazókat hallottam a csoportról beszélgetni. Tanúja voltam, ahogy a Pesten Hallottam ezer fős családias fórumból több százezres megacsoporttá nőtt: története nem mentes válságoktól (óriási átmeneti színvonalcsökkenés) és botrányoktól (a csoport meghatározó arcainak kilépése) – időlegesen én is elfordultam tőle, hogy aztán újra és újra visszatérjek hozzá. A “kiszólások, beszólások, elszólások, megszólások, aranyköpések” sajátos képet festenek a pesti életről – a kellemesen ismerőstől az alpárin át bizarrig minden előfordult már a csoportban. Legjellemzőbb a “magyaros” találékonyság, pikáns megjegyzések és az abszurd kis magyar valóság dokumentálása. S mióta ilyen méretűre nőtt a közösség, a posztok áradása megállíthatatlan, szinte követhetetlen.
A cikk apropóját azonban nem a napi öt perc kikapcsolódást jelentő vicces kiírások adták, hanem a jelenség, amivé az egyszerű ötlet kinőtte magát. Kicsit a sztorik mögé nézve ugyanis érdekes személyközi viszonyok tárulnak fel. Önmagában borzasztóan érdekes, hogy emberek nem szégyellik a 160 000+ tagot számláló nyilvánosság elé tárni csetlés-botlásaikat, azaz vadidegen emberek ezreivel osztanak meg olyasmit, amit talán a szüleiknek sem mondanak el. Ez persze visszavezet ahhoz az alapkérdéshez, hogy emberek miért osztanak meg bármit a Facebook-on? A megosztás velejárója pedig a kommentek áradata: a gyakori viták során szintén meglepő kérdések-válaszok hangzanak el – például a vak csoporttársnak simán feltesznek olyan kérdéseket, amilyeneket egy idegennek nem szoktunk, személyesen pedig valószínűleg eszükbe sem jutna. Eközben állítólag vannak, akik a csoportban ismerkedtek meg egymással, ma pedig már egy párt alkotnak. A közösséggé válás jelei ezek – ezt egyébként az adminok azon kezdeményezése is segíti, hogy időről időre tematikus posztokat tesznek ki, évfordulókhoz, aktuális eseményekhez kapcsolódó személyes történeteink megosztására buzdítva.
A Pesten Hallottam meghatározó voltát végül az is jelzi, mennyi rokon csoport alakult a sikere nyomán: a kissé sértődött ellencsoportok (cenzúra nélkül, macskákkal, 18+-os változat) mellett vannak specializációk is, mint Pesten fotóztam/láttam/találtam, a Nem Pesten hallottam, de (örök) bölcsészeknek van ELTE BTK-s változat is. Ha a virtuális valóságban megvan a csapatszellem, már nem sokáig hiányozhat a való életből sem, ugye?
A cikk végleges formájáért köszönet a csoport alapítójának, Gazdag Péternek.
