Elgépiesedés kontra elembertelenedés

Miután sikerült közvetlenül egymás után elolvasnom a Gépzongora és az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című könyveket, nem tudom elvonatkoztatni az egyiket a másiktól. Így, amikor előkerült a szerkesztőségben a gépek kontra emberek téma, egyértelmű volt, hogy újra előveszem mindkettőt. Tényleg a mesterséges intelligenciától kell félnünk?

Azt rögtön leszögezném, hogy rengeteg könyvvel lehetne még párhuzamba állítani Kurt Vonnegut és Philip K. Dick műveit, a Szép új világtól kezdve az 1984-ig, de egy ennyire teljes körű áttekintéshez nemcsak a témát kellene kiszélesítenem, hanem a karakterszámot is tízszereznem. A hozzászólásoknál természetesen szabad a pálya, olvasmányjavaslatokat is szívesen várok.

gépzongora1952-ben jelent meg Kurt Vonnegut első regénye, a Gépzongora, ami nemcsak későbbi írói stílusjegyeit vetítette elő, de filozofikus gondolkodásmódját is. Vonnegut sokáig állt az azóta is a világ élvonalába tartozó General Electric alkalmazásában, az itt szerzett tapasztalatok ihlették a könyv alappilléreit. A Gépzongora disztópikus világában a társadalom két részre oszlik, a szakértő, jó életű mérnökökre és a többiekre, akiknek nem volt elég magas az IQ-juk ahhoz, hogy kiképezzék őket. Itt mindent gépek működtetnek, amiknek a felügyeletét a mérnökök uralják, a maradék pedig örüljön, hogy lekerült a válláról a teher. A mérnökök konkrétan egy folyóval határolják el magukat a kevésbé tehetségesektől, és mégis hálát várnak. Az emberi élet értelmének, céljának létezésével dobálózik itt Vonnegut.

Dick könyve 1968-ban jelent meg. Az ő posztapokaliptikus világában az olvasás nem divat (bár ne feledjük, a könyvek egy vagyont értek mégis), a tévé is inkább csak agyat mos, a hangulatorgonáról nem is beszélve, de a szakember akkor sincs igazán megbecsülve, ha hozzáértő, az androidok pedig alapvetően megvetésre vannak ítélve. Érdekes, hogy Dick is egy háború utánra helyezi a cselekményt, mintha csak egy hatalmas pusztítás forradalmi tünete lehetne a gépek hatalomátvétele, holott azóta már tudjuk, hogy a gépesítés, az automatizáció észrevétlenül fonja körül a mindennapjainkat.

pkd_androidAmi mindkét regényben közös, az a természet megbecsülése. Igaz, a Gépzongorában csak Paul vágyott vissza a gépesítetlen gyökerekhez, a többiek lenézték az önfenntartást és nem törődtek sok mindennel, az Álmodnak-e az androidok…-ban viszont már megtapasztalták mindennek az elveszítését, az a társadalom már az alapján emeli piedesztálra az embereket, hogy kinek sikerül valódi állatra szert tennie, egy állatra, ami rendesen eszik, egy állatra, ami nem ketyeg. Az állat az elsőszámú státuszszimbólum; ha egyáltalán vannak még állatok.

Az is érdekes kérdés lehet, hogy ebben a világban él-e még valódi ember egyáltalán (legalábbis a Földön), mert ha nem, akkor rögtön világosabb a hangulatorgona funkciója és létjogosultsága. És tényleg, ha egy világban nem képes megmaradni egyetlen állat sem, miért pont az ember lenne ez alól kivétel? Viszont akkor miért élnek az andoridok sajátmaguk tagadásában?

Érdekes morális kérdéseket feszeget mindkét regény, csak míg az egyik az emberek szemszögéből, a másik a gépekéből vizsgálja a problémát. Vonnegut az emberi méltóságot félti a fejlődő automatizációtól, Paullal ismerteti fel, hogy az nagyon kevés a boldogsághoz, ha az embernek biztosított minden alapfeltétel a létezéshez. Mindkét regényben eléggé megviseltek az emberek, mindenkinek megvan a saját kis nyomora. Dick még komolyabban veszi korunk „istent játszását”: ha az ember teremt valamit a saját képére, ráadásul abból a célból, hogy saját maga helyett dolgozzon, akkor a teremtett “lény” megérdemli-e az élet többi lehetőségét is, vagy korlátozni kell a szabadságát? Egyáltalán megélheti-e a többi lehetőséget, érezhet-e bármit, akárcsak kötődést is?

Biztos, hogy a gépektől félünk és nem saját magunk, emberi lényegünk elveszítésétől?