Miért olyan nagy szám a Harry Potter?
Miért olyan nagy szám-sorozatunkban azt a célt tűztem ki magam elé, hogy agyonhájpoltnak titulált, istenített, zseniális művek becsületét védjem meg az értetlenkedők előtt, hogy a legnagyobb kötekedők is kedvet kapjanak az olvasáshoz.Ma J. K. Rowling fő művét, a Harry Potter- sorozatot veszem górcső alá. Sokan azt gondolnák, senki nem vonja kétségbe ennek a regényfolyamnak az erényeit. Nagyon tévednek.
Az emberek képesek bármibe belekötni, és különösen igaz ez akkor, ha valami elismerten értékeket hordoz. Lássuk, leggyakrabban mivel indokolták álláspontjukat azok, akik azt mondták, hogy soha, semmi szín alatt nem olvasnák el a hét könyvet.
A kétkedőktől többször is megkaptam a következőt: „Láttam már a filmeket, és ez alapján el tudom dönteni, hogy nem érdekel a könyv.”
Tökre igazad van. Én meg láttam már pornót, és az alapján el tudom dönteni, hogy aszexuális vagyok.
Azt is hallottam többektől, hogy megrémíti őket a befogadandó információ színessége. „Túl sok. Tele van ilyesmikkel, hogy varázsszavak, meg kitalált lények… Ennyi hülyeséget nem fogad be az agyam.”
Van egy olyan érzésem, hogy gyerekkönyvnek tartod a HP-t, magadat pedig roppantmód felnőttnek. Talán a játékmackóidtól is megszabadultál tizeniksz évesen, mikor már túl gyerekesnek tartottad őket?
Nézzük a kedvenc szalmabáb ellenérvem: „A Harry Potter is csak egy fantasy. Elhiszem neked, hogy jó a maga műfajában, de a fantasyt utálom.”
Na, ne mondd. Én meg szeretem a fantasyt. A Twilight is egy fantasy, tehát szeretem a Twilightot. Ööö, várjunk csak… Ja, nem.
És az is elő szokott fordulni, hogy egyszerűen a mennyiségtől félnek: „Olvastam én már jókat, de nincs az az isten, hogy elolvassak hét ilyen k*rvavastag könyvet.”
Gratulálok, kiérdemelted az „olvasás nélkül ítélő” kitüntetést. Az ember csak akkor rémül meg valaminek a mennyiségétől, ha rossznak tartja. Jaj, egyelek meg, csak nem lenyomtak pár kötelezőt a torkodon gyerekkorodban? Akarsz beszélni róla?
De félretéve a viccet, menjünk csak szépen sorjában. Unalomig ismételt közhely, hogy ne ítéld meg a könyvet a belőle készült film alapján. És a Harry Potter kapcsán ez kétszeresen igaz. A Harry Potter filmeknek ugyanis csak a kisebbik hibája, hogy elsősorban a rajongóknak készültek. A mi fejünkben egy csodálatosan szövevényes történet van: ehhez a film gyönyörű illusztrációkat szolgáltat nekünk, csodás látványvilággal, pazar helyszínekkel, díszletekkel, jelmezekkel, és legfőképpen kiváló angol színészek alakításaival: Szeretünk, Alan Rickman, Maggie Smith, Gary Oldman és még sorolhatnám. Köszönjük nektek, amit a kedvenc karaktereinkkel csináltatok. Tény: a film készítői tejben-vajban fürösztötték a rajongókat. De ez akkor is csak kiegészítés a könyvhöz. Lehetetlen 8 filmbe besűríteni azt, amit Rowling véghezvitt. A könyv zsenialitásából csak árnyalatokat ad vissza a film. És ezért olyan súlyos a nagyobbik hibája: hogy mindezzel együtt a filmek elég jók. Elég jók ahhoz, hogy megüssék az ingerküszöböt, a néző úgy érezze, kapott valamit a HP-jelenségtől, és ez tényleg elég neki: nem kíván többet, azt hiszi, megértette, mitől olyan nagy szám. Pedig távol van tőle.
Másodszor, a HP NEM gyerekkönyv. Nincs olyan, hogy valami gyereknek való. Szerintem, aki kitalálta ezt a koncepciót, az lenézi a gyerekeket. Nem lehet éles határvonalat húzni gyerekkönyv és felnőttkönyv közé. Attól, hogy valamiben varázslás van meg csodalények, nem lesz gyerekeknek szóló hülyeségek katyvasza, mert nincs olyan, hogy gyerekeknek szóló katyvasz. Csak katyvaszok vannak és jó történetek. Egy jó könyv felnőttként kezeli a gyermek olvasóját, nem buta kölyökként.
A Harry Potterben nemcsak az a csodálatos, hogy egy jó, felnőtteknek is szóló gyerekkönyvnek indul, hanem hogy a történet felnő. A szereplői felnőnek. Együtt nőttem fel a szereplőkkel. A történetek fokozatosan megérnek: pl. a Főnix rendje tulajdonképpen nem szól másról, mint hogy közérthetően bemutatja, hogyan épül ki egy diktatúra. Az utolsó könyvre pedig egy már nagyon is felnőttekhez szóló, vérkomoly sztorit kapunk: feltűnt már, hogy Voldemort pontosan ugyanazt a fajelméletet fogalmazza meg a muglikról, amit Hitler a zsidókról? De a mellékszálakban is olyan emberi sorsokra bukkanhatunk, amik megragadnak: pl. a teliholdkor vérfarkassá változó Lupin professzor ugyanazt a megbélyegzettséget szenvedi el, mint egy HIV-pozitív beteg, Hagridot pedig genetikai öröksége miatt szégyeníti meg a sajtó.
Ugyanez vonatkozik a műfaji kategória alapján történő ítélkezésre. A fantasy ugyanúgy egy kategória, mint a gyerekkönyv, ugyanúgy nem kezelhető tehát egységként minden fantasy, mint ahogy minden gyerekkönyv sem. Az emberek legtöbbször azért utálnak egy műfajt, mert az első tapasztalatai negatív példákhoz kötődnek. Magyarán, ha a fantasy műfaját a Twilighttal kezdem, később ódzkodni fogok a fantasytől.
Ahogy könyvet sem ítéljünk filmje alapján, úgy műfajt sem könyve alapján.
Harmadszor: a HP hosszától megriadni teljesen fölösleges. Én akkor találkoztam vele először, mikor az volt nyárra a házi feladat, hogy olvassunk el egy könyvet és számoljunk be róla. Igyekeztem minél vékonyabb könyvet választani, és azt sem olvastam el: az olvasónaplóm egy nagy kamu volt. Az osztályban szinte mindenki ugyanígy volt vele, kivéve egy srácot, aki a Harry Pottert hozta. Az állunk leesett, hogy hogy volt képes elolvasni egy ilyen vastag könyvet, és pont ez keltette fel az érdeklődésünket is. Anyám végül megvette nekem az első három kötetet (Rowling akkor még a negyediket írta), és belekezdtem. Töretlenül olvastam órákig, és nem tapasztaltam semmi különöset; az első rész nagyon lassan indul be. Mégis olvastam. Anyám meg is kérdezte, hogy azért olvasom-e ilyen lelkesen, mert ekkora körülötte a hisztéria, de nem igazán tudtam válaszolni. Csakúgy olvastam.És itt a lényeg. Észre sem vettem, hogy nem erőlködöm. Ez a könyv folyik, és visz magával! Egyszerűen olvastatja magát. Olyan könnyedén, hogy a tízéves kisgyerek, aki voltam, fel se fogta, mivel oltják be a személyiségét; egy olyan szerelemmel, ami életre szól. Rowling semmit sem bízott a véletlenre, minden apró részlet a helyén van. A szereplők élnek, az események megtörténnek. Nem pufogtat állandóan bravúros fordulatokat, hogy lenyűgözzön, nem arra játszik, hogy irodalomtörténészek elemezzék őt, nem akar megvenni magának. Egyszerűen tiszteli az olvasóját. Tudja, hogy csak akkor fogom magam benne érezni a regényben, ha a legutolsó részletig kidolgoz mindent. Egy mellékszereplő sem biodíszlet, mindenkinek személyisége és története van, csakúgy, mint a valóságban. Mert ha egy szereplő csak azért van jelen, hogy egy funkciót betöltsön (pl. megöljék), azt érzem. Ennek a történetnek múltja van, csakúgy, mint a valóságban. Rowling előre megírta a cselekmény előzményeit, és az alapján írta meg magát a művet. Így tette lehetővé, hogy egy valós, erős keretbe kerüljön a történet. A mű minden pillanatban tisztában van saját valóságával: tele van előre- és visszautalásokkal, olyan erős szövetet alkotva ezzel, hogy el lehet mondani, hogy Rowling nem egyszerűen egy világot, hanem szinte egy párhuzamos valóságot teremtett. De ezeket a fogásokat sehol nem tolja az arcunkba, olvasás közben mindezt nem vesszük észre. Csak azt, hogy ez mindenhogy rendben van. Erre a sok apró részletre már csak akkor jövünk rá, amikor már fanatikusként belebújunk, és elolvassuk még többször (számát sem tudom, hányszor olvastam ki őket), hogy megpróbáljuk megfejteni az okokat, hogy tudott valami ennyire magával ragadni.
Szóval a fentiek fényében buzdítanék minden kétkedőt arra, hogy adjanak egy esélyt J.K. Rowlingnak, és az ő Harry Potterének.