Elhagyni a Földet – valós esélyeink

Temérdek sci-fi alaptémája az a jövőkép, amikor az emberek – elhagyva anyabolygójukat – a galaxis egy távoli pontján kezdik újjáépíteni az emberi civilizációt. Ez a kép nem csupán az írók fantáziájában született meg: Stephen Hawking nemrégiben azt nyilatkozta, „az egyetlen esélyünk a túlélésre hosszútávon (…), ha elhagyjuk a bolygót.” Nézzük meg, hogyan állunk most ezzel az eséllyel!

Hawking szavaira sokan odafigyelnek, és vitathatatlanul korunk egyik legzseniálisabb tudósa, ám van itt még néhány arra utaló jel, hogy az emberiség komolyan foglalkozik a kérdéssel. A Mars One projekt, – mely nemrégiben itthon is erős médiafigyelmet kapott, miután két magyar is átjutott a második körös kiválasztásukon – csak egyike ezeknek. Számos pontján a világnak folynak a kutatások, amik a bolygóról való megpattanást segítik elő. Ráadásul ez a tevékenység már rég kilépett az állami szuverenitás szintjéről, és a magántőke megjelenésével – az idő pénz, ugyebár – szorosra tervezett határidők is születtek, amik egyáltalán nincsenek összhangban Hawking professzor előrejelzéseivel. De ezekről részletesebben majd később.

Meddig jutottunk?

Azon szerencsés generáció tagjai vagyunk, akik élőben végigkövethetik a teremtés koronájának daidaloszi szárnypróbálgatásait, amint a világűrt igyekszik meghódítani. Bár – tekintve a halálos balesetek számát – ezek a szárnycsapások egyelőre inkább nevezhetők ikaroszinak…

Az ember és a világűr először 1961. április 12-én nézett közelebbről farkasszemet egymással. Jurij Gagarin nevét mindenki ismeri, ő volt az az orosz, akit a Szovjetunió kiválasztott a nemes küldetésre, hogy elsőként a történelemben kilépjen a bolygóközi térbe. Vosztok-1 nevű űrhajójával több, mint 300 km-re távolodott el a Földtől, miközben hozzávetőlegesen 28158 km/h-ás sebességgel kerülte meg azt. Egyszer, 108 perc alatt.

A következő évtizedek legjelentősebb eseménye egyértelműen az amerikai Neil Armstrong és Buzz Aldrin holdra szállása volt. Kennedy elnök 1961. május 25-én – mindössze másfél hónappal a szovjetek sikere után – hirdette ki az Apollo-programot, amely a Holdra szállást tűzte ki célul. Ám hiába a gyors reakció, Armstrong csak nyolc évvel később mondhatta el híressé vált mondókáját a Hold felszínén állva. Ebből is látszik, hogy az űrtechnológia még akkor sem az a gyors léptékekben fejlődő iparág, ha erre erős politikai nyomás készteti.

Az emberes űrtevékenységek korszaka tehát alig ötven éves múltra tekint vissza, és az egésznek a hátterében a hidegháború áll. A két egymásnak feszülő nagyhatalom, a Szovjetunió és az USA közötti fegyverkezési verseny egyfajta retorikai eleme lett az űrkutatás, a végső célja pedig egyáltalán nem az volt, hogy kimenekítsék polgáraikat a bolygóról. Mindenesetre megalakult mindkét állam saját űrkutatási központja, és innentől – kis lépésekben ugyan, de – elkezdett előrehaladni az űrtechnológia.

A hidegháború befejeztével nem álltak le az űrprogramok, sőt, orosz-amerikai együttműködés is létrejött, napjainkban pedig már ott tartunk, hogy Nemzetközi Űrállomásról beszélhetünk. Időközben beszállt a magánszféra is, egészen új színt hozva erre a területre: elérhetővé tette az űrutazást a civilek számára is, azaz beindult az űrturizmus. Igaz, a legtávolabbi égitest, ahol emberfia járt, továbbra is a Hold maradt. És az is 1972-ben volt.

5ecef0a05fda82c3a381aed32524479a

Vissza a Holdra!

Bár az látszik a jelenleg futó projektekből, hogy mindenki a Marsra igyekszik, valószínűleg az újabb emberi lábnyomok legközelebb is a Hold porát fogják díszíteni. A NASA megrendelésére a NexGen Space (egy magánkézben lévő, űrkutatással foglalkozó cég) már részletes tervekkel is előrukkolt egy holdkolónia telepítésére, sőt, alternatív lehetőségek is felmerültek időközben. A legnagyobb akadályt inkább az anyagiak jelentik, nem a technológiai háttér. A tanulmány egyik konklúziója szerint „az Egyesült Államok vezetheti az emberek visszatérését a Holdra, mintegy 5-7 éven belül”, tehát leghamarabb 2021-ben.

De nem ül tétlenül az öreg kontinens sem, az Európai Űrügynökség (ESA) egy Holdváros felépítését tűzte kis célul, amely később nemzetközi űrállomásként szolgálna. Az elnök-vezérigazgató, Johann-Dietrich Wörner szerint ez a következő logikus lépés az űrkutatásban. A 3D-nyomtatással készülő házakban kutatók, űrturisták, de még akár bányászok is kapnának helyet. A feltételek még nem adottak – sem technológiai, sem jogi szempontból, – az ügynökség becslése szerint 20 év kell még, azaz 2036 körüli időpontot tűztek ki célul.

Alo Mars!

Az egyik leghátborzongatóbb, jelenleg már futó projekt a Mars One. 2012-ben indította útjára az egészet egy holland üzletember, Bas Lansdorp. A projekt célja létrehozni egy marsi kolóniát, ahol a – kezdetben – 4 fő önkéntes mindennapi életét élőben követhetnénk végig innen a Földről, vagyis egy olyan valóságshow-t nézhetnénk otthon a kanapéból, ami tényleg az űrben játszódik, és a végén mindenki meghal. Tényleg. Ugyanis a visszajutást nem tudják garantálni, igaz, még az oda út is kétséges. A legutóbbi hírek szerint a projekt anyagi háttere bizonytalan, és még egyetlen szerződést sem írtak alá azokkal a cégekkel, akik az utazáshoz szükséges eszközöket fejlesztenék. Jelenleg ott tartanak, hogy a jelentkezők számát sikerült 100 főre szűkíteni, közülük még idén nyáron kiválasztanak 26 szerencsést, akik egy nagyon alapos kiképzésen vesznek majd részt. A végső, négy fős legénység a – jelenleg érvényben lévő – tervek szerint 2026-ban kezdené meg útját a Mars felé.

Hogy miért nevezik öngyilkos küldetésnek is a Mars One-t, annak két oka is van: a hajtómű és az élelem utánpótlás.

Kezdjük az utóbbival, mert azt látni a projekt blog oldalán, hogy mostanában őket is leginkább ez a kérdés foglalkoztatja. Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) másfél évvel ezelőtt végzett szimulációja szerint az első telepeseknek igen gyatra esélyeik lennének a túlélésre a vörös bolygón – ha egyáltalán eljutnak odáig – , ugyanis a projekt alábecsüli a szükségleteket. Szerintük négyszer akkora területen kellene termeszteniük a növényeket, mint ahogy tervezik, és a Földről érkező utánpótlás csomagoknak is sűrűbben kéne érkezniük, ami viszont jelentős többletköltségekkel is jár.

A döntő viszont mégiscsak a hajtás kérdése. A jelenlegi rakétatechnológiai fejlettség még nem tart azon a szinten, hogy megoldást találjanak egy oda-vissza útra. A Marsig eljuttatni valamit a Földről ma már megoldható, ezt tudjuk. Jelenleg ehhez kb. 7 hónapra van szükség a Mars One szerint, és nincs lehetőség visszajuttatni az objektumot.

Az amerikaiak és az oroszok is 2030 körüli időpontra jósolják az első emberes űrutazás lehetőségét a Marsra.

A NASA szerint ekkor már képesek lesznek asztronautákat küldeni a bolygóra, akik miután létrehoztak ott egy fenntartható bázist, vissza is térnek majd a Földre.

Az CNYIIMAS orosz állami űripari vállalat már amerikai kollégáikat megelőzve bejelentette, hogy a Roszatommal közösen azon dolgoznak, hogy meghódítsák a Holdat és a Marsot, ennek várható megvalósulását szintén a 2030-as évekre teszik.

Az atom lesz a megoldás?

Mindkét fél dolgozik tehát a problémák leküzdésén, aminek első lépéseként egy fejlettebb rakétát igyekeznek megépíteni. A NASA már 2013-ban elkezdte tanulmányozni annak lehetőségét, hogy nukleáris meghajtással ellátott hordozóeszközök segítségével jusson el minél messzebbre, a Roszatom pedig nemrég jelentette be: leghamarabb 2018-ban megkezdhetik a tesztelését is egy ilyen típusú rendszernek. Az atomenergia „megszelídítése” tűnik tehát a következő nagy lépésnek. Ha sikerül, nem csupán a bolygóközi utazások időtartama rövidülne le számottevően (a jelenlegi bő fél év helyett egy hónapon belül elérnénk a Marsot), de ezek az új generációs eszközök képesek lennének visszajuttatni is az embert a zöld bolygóra.

Persze ez még mindig nem jelenti azt, hogy a következő évtizedekben megszokott dolog lesz szelfiket posztolni a marsi nyaralásunkról, vagy ottani albérleteket keresgélni a neten, és az első telepesek sem a glutén miatt fognak aggódni. A Marsnál messzebbre jutni pedig még mindig csak álom.

Folyamatban van ugyan egy másik projekt, amely a Kepler űrtávcső segítségével keresi a galaxisban található, földi életre alkalmas, ún. exobolygókat, de ez a vonal is még nagyon az elején jár, az eddig talált bolygók pedig olyan messze vannak, hogy egyelőre lehetetlen küldetésnek tűnik közelebbről megszemlélni őket.

Az viszont elég valószínű, hogy a mi generációnk nagy része látni fogja az első űrhajót, ami gyomrában néhány bátor űrhajóssal elindul a Mars felé. Hogy kik lesznek ők, milyen módon és milyen gyorsan jutnak el oda, és az összes többi részlet még erősen kérdéses, de a szándék mindenképp megvan.

Konklúzióként ismét Hawking professzor szavait idézném:

“A következő néhány száz évben nem leszünk képesek önfenntartó kolóniákat létrehozni az űrben, tehát nagyon óvatosnak kell lennünk ebben az időszakban.”