„Érdemes élet az enyém? Olyan rég nem írt verset rólam”

Művészt szeretni, az egész más. Az alkotó ember nem olyan logika szerint működik, mint a többiek, és ez a párkapcsolatában is megnyilvánul. A társának lenni egészen más, mint amit addig tapasztaltunk. Alapszükséglet lesz, hogy az ember „jó” legyen úgy, hogy a másiknak megteremtődjön az alkalom, hogy tudjon foglalkozni a munkájával. Büszke rá minden alkalommal, hogy hozzá tartozik. Aki művészt szeret, az olyan azonosulást talál a Fanni által felvázolt világban, amely folyamatos mosolygásra késztet. Mindemellett pedig olyan értékrendet, világnézetet vázol fel, és úgy mesél, hogy folyamatosan vágyunk vissza a könyvbe, amint letettük.

„…illetve csak Mik szid engem. Az undokságomat, a mindig elviselhetetlenebbé váló fanyar kedélytelenségemet, stb. stb. Csodálatosképpen én nem tudok haragot érezni vele szemben, és mikor szabályszerűen meg kellene sértődnöm, csak elvigyorodom magam.”

Gyarmati Fanni Naplója nagyon sok műfaj egyszerre. Egyrészt szerelmi történet, ahol Radnótival való viszonyát egészen közvetlen részletességgel ismerjük meg, másrészt társadalomtudományi munka, amennyiben mindennapjainak részletes leírása nagyon alapos képet fest a kávézóba járós művész-életvitelről. Ugyanakkor történelmi napló, a háborút az üldözött szempontjából pontosan leíró munka, és egy önéletrajzi mű, amiben egy érdekes nő meséli el minden gondolatát, és nem hétköznapi életét. Mindezek a kategóriák üresen és unalmasan hangoznak önmagukban: ami élettel tölti meg az ezer oldalt, az az a remek írói stílus, amivel Fanni rendelkezik, világteremtő erővel tud írni – kár, hogy később nem próbálkozott ezzel a karrierrel.

Szerelem

Gyarmati Fanni és Radnóti Miklós szerelme a legigazabb érzés, valódi társak ők és tökéletesen összetartoznak. Az a szerelem bontakozik ki a Naplóban, amit lányregényben sem lehet így megírni, főleg azért, mert Fanni nem rózsaszín felhőcskéket fest. Nem zökkenőmentes, vannak konfliktusaik és mélypontjaik is, de olyan magától értetődően tartoznak össze, hogy soha nem az a kérdés, kibírja-e ezt vagy azt a kapcsolatuk – hiszen az nem is opció, hogy nem.

Már nyilvánossá vált az is, hogy Miklósnak egy időben szeretője volt, a festő Beck Judit. Erről Fanni fokozatosan szerez tudomást, Radnóti társaságban nyíltan Judithoz ül, mi csak ámulunk, ő pedig így tud hozzáállni ehhez:
„Hát szeressék egymást, ha kikerülhetetlen, de ezeket a félig vagy soha semmihez sem vitt szánalmas kis izgalmakat nem bírom végigtanúskodni. Ha szeretni akarják egymást, hát szeressék szabadon és elhatározva és teljesen. Nem bánom, nem fogok gátat vetni, ha Mik el akar szabadulni tőlem, hiszen már többször mondtam. Megszűnne az életem, csak eleven halott lennék én is, mint Papa volt szegény, évek óta már. De hát ez a méltó Mikhez, és mindennél, mindennél fontosabb az, ami őérte való.”

Fanni

Pontosan látja a körülöttük lévő világot, és nagyon határozottan áll benne. Egészen csodálatos személyiség Fanni, egyszerre karakán, bizonyos dolgokból nem engedő, másrészt pedig teljesen önfeladó, hiszen egész lényének középpontja a Radnóti iránt érzett szerelem. Nem fél kiosztani a barátaikat sem, olyan keményen mond ítéletet mindenki felett, aki vét az ő szigorú értékrendjével szemben, hogy csak nézünk. Magunkba nézünk, szinte fontos lesz, hogy Fanni rólunk vajon mit mondana; érezzük az igazát és elhatározzuk mi, olvasók is, hogy ezentúl nem legyintünk olyan könnyen saját tetteinkre sem.

Megingathatatlan értékrendet képvisel, ami olyan ritka a világban, és olyan biztos kapaszkodót jelent ezt olvasni. Ahogy azt látjuk, hogy a vállalt feladat az kötelesség, nem csak ígéret, ami alól el lehet sunnyogni; a saját magunk teljesítménye nem lehet alibizés, ha kiadunk valamit a kezünk alól, annak súlya van. Könnyű vállat vonni, hogy „mindenki hibázik”, vagy elintézni azzal, hogy ez most nem sikerült olyan jól – Fanni világában ez nem létezik. Egy percig sem könnyelmű, csak azért, mert megteheti, végtelenül szégyelli magát, ha valami nem úgy sikerül, és folyamatosan törekszik arra, hogy a legjobban végezze el, amit vállal. Ez a fajta hozzáállás, ez a gerinc úgy feltölt olvasás közben.
„Nagyon nagy szégyen. Rossz Mik francia fordítása, és alá volt írva. Péter Bandinak nem tudok többé szeme elé kerülni nyugodtan. Ilyen első bemutatkozást produkált Miklós. Nem csak ő nem elég szabad, de nyelvtani leiterjakabok is vannak.”

Művészvilág

A Napló közben kordokumentum is. Ez klisé, de tényleg az. A kávéházi kultúra, ahogy a kávéházba járás tényleg a mindennapjaik része: ott olvassák el a lapokat, ott dolgoznak. Mik minden nap menne, csak Fanni korholja, hiszen nincs pénzük. A lakásokban is minden nap két-három turnus vendégség fordul meg, vagy ők mennek, vagy hozzájuk jönnek, folyamatos jelleggel. Ha este, hát átviszik a vacsorát, hiszen nem arról van szó, hogy formálisan megvendégelik, etetik egymást, csak az időt töltik együtt. A délutáni alvás fontos része az életvitelnek, de hát nem is lehet máshogy, mikor minden este 2-3-ig vannak fenn. Emellett persze nem lehet dolgozni, Fanninak szabályosan lelkifurdalása van, ha Radnóti ilyenre kényszerül (az egyetem után, a próbatanítás alkalmával), hiszen neki ne kelljen, hát úgy nem lehet alkotni.

Napló

Mindamellett, hogy a napló célja közös életük dokumentálása, Fanni saját világa is markánsan belekerül. Nyíltan beszél egészen intim dolgokról, félelmeiről, szexualitásáról, érzékenységéről saját szépségével kapcsolatban, mert ő bizony huszonöt évesen már öreg, ráncai vannak. Bájosak és megmosolyogtatóak azok a fejtegetések, amiket időről időre papírra vet:
„Talán a festék volt kevés, estére többet kellene? Nem hiszem. Tény az, hogy napról napra romlok, a nyakamon, az állam alatt sűrűsödnek az apró ráncok, és az arcom kifejezése olyan unalmas és sivár, nincs a lelkesség a szemekben, aminek kellene lenni. Jaj, milyen jó lenne többet törődhetni a testem ápolásával, és feltartóztatni még-még a fonnyadást. Vigyázni a lábam vonalára, az erekre, a duzzadásokra, a derekamra, ne rakódjon le zsír, és a hátam egyenességére, és egész gyerekre – ahogy együtt szoktuk mondani. Igaz, hogy szégyenletes dolog ez a túlzott törődés, de hát nem vagyok szellemileg lényeges ember, hát akkor másutt keresem a tökéletesedést, de csak keresem. Itt is olyan messze állok az elképzeléseimtől.”

Állandó konfliktusa, hogy miközben egész lényében költőfeleség – Miklós munkájának segítésében, az izgalmas társasági „dumákon” való együtt gondolkodásban – és könyvek után szomjazó kultúrafogyasztó, neki közben hétköznapi, munkaidős munkája van, amelyre a saját megélhetésükért szükség van. Ez az ő világán kívül esik, de itt is meg akar felelni, és az idő persze mindig mindenre kevés.
„Nem tudok felkelni délben soha, ha tudom, hogy nincs kötelező dolgom. Így vész el az idő semmivé, a szünet alatt. Jaj, pedig milyen nagy terveim voltak, munkaterveim, és semmit nem tudok megvalósítani, még az olvasást sem.”

Írásmű

Magának az írásműnek az adja a különlegességét, hogy nem egy megszerkesztett narratíva, nem egy jól dokumentált beszámoló, hanem valóban napló – amit bár azért írt, hogy „fennmaradjon a történetük”, de mégsem érezzük, hogy közönségnek fogalmaz. Sokszor úgy mesél valamiről, hogy nem mondja el az előzményt, nem tudjuk mihez kötni az adott eseményt vagy személyt. Van, amiről mesél, hogy kíváncsi, mi lesz belőle, de később nem írja le, mi lett. Máskor visszautalásokból tudjuk meg, hogy ő bizonyos dolgokról már korábban is tudott, de akkor nem írta le, tehát tudjuk azt is, hogy sok mindent „elhallgat előlünk”. Amikor Miklós kér egy csomagot, amit Fanni végtelenül szégyell, és ami végül hozzá fut be, majd ott is felejti valahol, és retteg, hogy valaki kinyitja, hogy hogy tud majd annak a szeme elé kerülni, ha látta, hogy mi van benne – egészen komikusan bosszantó, hogy sose tudjuk meg, mit kért Miklós. Ugyanakkor mégis teljes képet kapunk, nem zavaró ez egyáltalán.

Történelem

A háború közeledtével aztán beszivárog a zsidó kérdés is a bejegyzéseibe, először csak érintőlegesen, aztán egyre súlyosabban. Érzik azt, hogy kirekesztettek lesznek, hogy nem hagyják őket dolgozni, felvetődik bennük a kérdés, hogy hogy lehet így élni – de arra, ami valójában megtörténik, hogy ilyen egyáltalán lehetséges, számítani sem lehet. Sokan emigrálnak barátaik közül is, de bennük fel sem merül ennek a lehetősége. Radnóti, ahogy Fanni is írja, a nyelvből él, máshol ezt nem tudná végezni – megdöbbentő olvasni a sorait, hogy ha tudta volna, mi vár rájuk, vajon akkor sem cselekszenek-e másként.
„És ez az az állapot, a teljes jogtalanság és törvényenkívüliség állapota, amikor életünk fele abban telt el, hogy vallás vagyunk, de nem faj, és az egyenrangúság magától értetődőségét szívtuk fel a nevelésünkkel, akkor hirtelen így kidobva lenni az őrjítő butaság és komiszság akaratából, és tehetetlenül, meg nem apellálhatóan. Lehet ebben a világban élni, meg lehet így maradni?”

Később, amikor a megkülönböztetés már nyílt és hivatalból érkező, azon a napon, amikor kötelező lesz a sárga csillag viselése:

„Aztán persze előtűnnek egyre-másra a sárguló járókelők, és mennek az utcán. Ameddig szemmel követni tudom őket, nem történik velük semmi. Takarítás után megyek én is hazafelé villamoson Anyuskához. Kicsit megnéznek, talán – azt gondolom – azt mérlegelik, hogy nem is látszik zsidónak, milyen furcsa, mégis csillagos.”

Amikor a háború utoléri Budapestet, onnantól íródott naplóbejegyzéseit történelemórán kellene tanítani. Olyan keresetlen egyszerűséggel írja le mindennapjaikat, hatásvadász elemek nélkül, hogy sokkolóbb bármely, a borzalmakat bemutatni, érzékeltetni akaró szövegnél. Mind azt gondoljuk, van egy képünk arról, milyen szörnyű lehetett átélni a háborút, micsoda megpróbáltatásoknak voltak kitéve a civilek is – de nem. Fanni ebben az időben sokkal részletesebben ír, mint korábban, és mivel egészen különös, láttató erővel tud írni, megdöbbentő erejűvé válik történelmi beszámolója is.

Amikor Budapest felszabadul, és ő nagy nehezen visszajut Pestre, elkezdi élete újraépítését. Eleinte nem elmélkedik arról, vajon Miklós él-e, valószínűleg meggyötört elméje nem is képes befogadni az erről való gondolkozást. Egy idő után aztán kezdi sejteni, hogy Radnóti nem élhet már. Amikor ez bizonyossá válik, már másik ember írja a naplót. Nem ugyanaz a Fanni, akit előtte több száz oldalon keresztül megismertünk: más a stílus, más az élethez való hozzáállás. Nehéz sírás nélkül kibírni.

Olyan olvasmányélmény a Napló, amilyenből nagyon kevés van, történelmi korról, emberi lélekről, „művészvilágról”. Számos kérdés marad bennünk utána, és kínzó, hogy nem tehetjük fel ezeket Fifi néninek – talán ez is közrejátszott abban, hogy életében nem engedte megjelenni.

„Korcs múzsa, abból sem a telivér fajtából való.” – jellemző idézetek, avagy beszéljen most már Fanni helyettem.

Az önmagáról alkotott képről:

„Valahogy nem akarom elismerni, hogy fáradtság létezhet, ha az ember erősen akarja legyűrni, de az eredménye nagyon rossz minden magam művelési kísérletnek, és kezdek bizonyos lenni benne, hogy nagyon kis képességű vagyok a befogadásra. Talán az egyetlen pozitív készségem bizonyos fokú intuíció. Költőfeleséghez elegendő, de a magam emberségéhez nagyon kevés.”

Arról, amikor Miklós keveset ír:

„…és válásra gondolok, mert szeretem megmásíthatatlanul, és ez az életforma így, soká, nagyon elidegenítene tőle, pedig szeretni akarom tisztán és szemrehányó érzések nélkül. Ha elválnánk, és szeretője maradnék, ez nem lenne.”

„Művészt szeretni”:

„Elfáradok és türelmetlen leszek az életet adásban, vezetésben, gondoskodásban, álljon lábra, verjen saját maga életet magába, dolgozzon és irányítson kicsit ő engem. Egész serdülőkorom óta fő szerencsétlenségem volt, hogy nem volt idősebb vezető társ mellettem, mindig magamnak kellett látszat-erősnek lenni és másokat vezetni. Olyan fárasztó és örömtelen ez, és most már nem bírom. Munka-gondjaimon túl folyton kísért: figyelmeztettem-e erre és erre Miklóst? Szól-e ennek vagy annak erről vagy arról? Elintézi-e ezt vagy azt a dolgát? Beszéltem-e vele írásról, munkáról? Elgyötört vagyok, mert ő olyan elgyötört és erőtlen. Nagyon kivert szegény jó gyerekem most, vagy legalábbis úgy érezzük valami bolond, túlfokozott érzékenységben talán. De nincs barát sehol, és fáradtak vagyunk egymás támogatásában. Napok óta nem tudok ölelni, nem ízlik, nem érzem őt, és ez is szörnyű, nem tudom, mitől van, remélem, elmúlik, ahogy jött. Megint valami felrázó, erős boldogságnak kell jönni, és gondolom, tudom is, mi minden nyavajgásnak az oka: hogy Mik nem ír verset, csak valami aprót legutóbb, de már hónapok óta nem ír, és ez hiányzik.”

Miklós elvesztéséről:

„Agyonkínlódva nyögök, csak vinnyogok inkább: hogy fogom bírni ezt a végeláthatatlan időt. Ma csak éjfélig dolgoztam, aztán kicsit leültem Mik íróasztalához, találomra kivettem a köteteiből, és olvastam összefacsarodott szívvel a verseit. Milyen istenien csodálatosak, milyen hibátlan, és milyen szűkszavú, biztos remekmű mindegyik. A torkom szorul össze a fojtogató, kiáradó gyönyörűségtől, mint a Szamothrakéi Győzelem szobránál, akkor este a Louvre-ban. Az az erős, biztos, tüneményes lebegés, az maga a megnevezhetetlen isteni. – És most itt maradtam egyedül, a mi édes, színes estéink így eltűntek, amikor közös munka, ágyazás közben ezer minden tolong elő, amiről beszélnünk kell, közben apró bolondozásaink, és aztán végre a szokásos, hosszas előkészületek után, mikor végre elnyúlhatok mellette, és míg olvas, megérinthetem lábammal a lábát, vagy csak a kisujjammal is érinthetem a testét, hogy egész közel van mellettem, és csak egy pici jel, egy csöpp rezzenés, és már mindent otthagy, amivel éppen foglalkozik, könyv, vers nem számít, és hozzám simul, megölel, mindig az enyém, mindig azzal az erős, régi, beburkoló, védő szerelemmel. Édes kicsi Fiam, hogyan fogom ezt a meg sem tudom mondani, mennyi időt kibírni. Beleöregszem megint ezekbe a hónapokba. Édes kicsi Szívem, te érted ezt, tudod ezt a rettentő egyedülséget, ezt nem érezheti, ismerheti senki, aki nem ismeri a te egyedülvaló édességedet, és aki nem ismeri apróra az életünket. Ki ismerné? Senki.”

Gyarmati Fanni: Napló I-II.
Jaffa Kiadó, 2014